Herbert Fruzsina: A forgószél

Egy szimpla májusi péntek délutánnak indult. Ültünk a matekórán, elvileg a tankönyv harmincnyolcadik oldal ötös feladatán dolgoztunk. Hogy a gyakorlatban mit csináltunk, arról csak annyit mondok, hogy azt, amit minden rendes diák egy péntek délutáni matekórán. Zsófi ült mellettem, és 12. 45 perckor kettőt pittyegett a telefonja. Nem vették észre. Zsó megnézte a pad alatt az üzenetet, félig nekem mutatva. Egyszerre néztünk ki az ablakon. Sötét volt, és a fákat csak úgy tépte a szél. Néha villámlott a háttérben.

– Akkor nem maradsz itt irodalmin?
– Nem hiszem. Apu nem csak a vihar miatt jön értem kocsival, azt hiszem, valahová el akar vinni.
– Szigfrid mérges lesz… De apád forgószelet írt, nem?
– Jaj, persze. Nem kell mindig komolyan venni.
– Ezt muszáj közelebbről megnéznem – mondtam, és hiába tiltotta meg a tanárnő, kinyitottam az ablakot.
Az egyik lakótelepi ház mögül egy koszos szürke gomolyfelhőre hasonlító valami száguldott ki, a Raktár utca felé véve az irányt. Megpróbáltam becsukni az ablakot, de nem sikerült. Az izé magába szívott, és egyre csak forogtam körbe-körbe, hiába kapálóztam, sikoltoztam, nem voltam más, mint almadarabka a tumixgépben. A kíváncsiskodó kérdéseknek elejét véve kijelenthetem, hogy nem volt túl kellemes, de jobb, mint a matekóra. Azután nem emlékszem semmire, és mire kinyitottam a szemem, már itt voltam fönt, ahol csodálatos kilátás nyílik az egész világra. Miután sikerült levenni a szemem a Misissippiről, megkerestem egy gomolygó szürke foltot, és lejjebb ereszkedtem.

Először a legfelső emeleti sorospatkányok kétségbeesett kiáltásait hallottam, akik nyilván csak úgy szereztek tudomást a forgószélről, hogy az kicsapta a biztosítékot. Alattuk egy emelettel Misi néni, úgy tűnik gyorsan felmérte a helyzetet. Nekiállt csoportosítani a könyvtárhasználattal kapcsolatos iratait, hátha Chilében – ha addig röpítené a szél – egy könyvtártudós rájuk talál. Majd előkereste kedvenc kötetét, felolvasta az utolsó mondatot, és, hogy ne kelljen könyvtára pusztulását látnia, belevetette magát az arra tartó forgószélbe.

A folyosó túlsó végén Enikő tartotta a színházterem kényelmetlen berendezéséről szóló lelkesítő bevezetőt, aztán nagyot lendített a kezével, és az énekkar belekezdett Mozart Requiemjébe.

Ezalatt Hantos tanár úr, zöld mamusszal a lábán, hű követőivel a nyomában, kilépett az iskola ajtaján. A vaskerítés mentén keresztben hasra feküdtek a járdán. Tudtam mi ez. Honfoglalás kori rítus. Hantos tanár úr monoton kántálásba kezdett, majd jobb ököllel és bal tenyérrel ütni kezdték a ritmust az aszfalton. Ők túlélték a katasztrófát.

Marsi még nyilván nem hallott Misi néni és jómagam haláláról, mert azt próbálta elhitetni a 202-esben ücsörgőkkel, hogy mekkora génhulladékok, hogy beveszik ezt a forgószeles dumát, naná, hogy lesz termbúvár, hiszen egy igazi tornádó másképpen kezdődik... de hogy hogyan, azt már nem tudhatták meg a diákok, mert az ablak kicsapódott, és a nem létező forgószél magával ragadta Marsit. Úgyhogy most ő is átérezheti az almadarabkák sorsát.

Monti tanár úr a rajzteremben volt. Persze eszembe sem jutott, hogy az ő óráját egy ilyen szerencsétlen, múlandó dolog szétverje, mint egy tornádó. És valóban: a tanár úr állt, és magyarázott. A diákok figyelme azonban el-elkalandozott, mikor összedőlt egy szekrény, kitört egy ablak, sajnos nem tudtak tökéletesen összpontosítani. Végül megkapták az A3-as lapokat, előkotorták 2b-s ceruzáikat a portrérajzoláshoz. A tanár urat kicsit kizökkentették nyugalmából az események. Azért mégis! Huszonkét darab félfamentes lap helyett csak huszonegyet csomagolt az eladó! Zaklatott volt tehát, és mikor egy göndör hajú lány felsikoltott a sarokban, mert egy üvegszilánk felvágta az ütőerét, hirtelen hangerőváltással ráripakodott:

– Mit képzel maga?! Azonnal menjen ki a munkájával az előtérbe!

A többiek csöndben folytatták a rajzolást, amíg a szél teljesen be nem terítette őket hetedikes csendéletekkel és temperákkal.
Horn Ági, az iskola potenciális megmentője eközben a Szabad Sávban szívta cigijét, és szürcsölte utolsónak vélt kávéját. De hirtelen felötlött benne valami. Homályosan emlékezett egy barátjára, akivel együtt jártak egyetemista korukban. Az illető most arab sejk, és tartozik neki egy nagy szívességgel. Gyorsan előkereste a nemrégiben kapott meghívót az osztálytalálkozóra, melynek hátuljára néhány nevet és telefonszámot firkantottak. Elnyomta cigijét, és felhívta Tedet. Pár perc múlva megkönnyebbülten tette le mobilját. Mivel az iskolarádió már nem működött, Horn Ági kiállt a folyosóra, és kiabálni kezdett:

– Két óra tíz perckor legyetek a kapuban! A későkre nem várunk, csak a pontosak élik túl! Siessetek!

Tehát 2 óra 10 perc 15 másodperckor három viharálló páncélhelikopter ereszkedett az AKG kapujához, s amint kinyitották ajtóikat, az AKG-sok egymást fellökve és összetiporva özönlöttek a gépekre. 2 óra 13 percre már el is fogytak a gyerekek. Szalontai Ági ott maradt, hogy tegyen valamit a későkért. Nem tudom honnan jött az ötlet, a kötélről meg végképp fogalmam sincs –mert sajnos a távolodó helikoptereket figyeltem- így csak onnantól láttam az eseményeket, hogy Ági potyogó könnyekkel próbálja a lemaradtakat megmentés reményében a vaskorláthoz kötözni. De sajnos a turmixgép egyre közeledett, kitépte a vaskorlátot, és újabb darabokat szerzett AKG-s almakollekciójába. „De az még korántsem teljes!” gondoltam akkor, és arra néztem, amerre a helikoptereket sejtettem. De helyükön már csak egy szürke tölcsért láttam.