Kárpáti Fanni: Furcsa

Ma reggel anya keltett, amit meglehetősen furcsálltam, mert mindig később kel, mint én. Aztán kinyitottam a szekrényem, hogy öltözködjek, és csupa fekete meg szürke ruha volt benne, de ezt arra fogtam, hogy anya mostanában nem ér rá mosni, és biztos a színeseket felhalmozta, bár ez elég furcsa.

Ezek után kicsit félve indultam az iskolába, mert éreztem, hogy ez a nap más lesz. Amikor beértem, már elkezdődött a nyitás, és ezen nagyon meglepődtem, mert még soha nem késtem. Gondoltam nem lesz baj, hiszen a Horn Ági azt mondta, egyszer belefér, úgyhogy benyitottam és leültem. Kb. egy perc után felmértem, hogy valószínűleg megőrültem vagy rosszul látok. A fiúk teljes csendben ültek és csitítgatták a lányok hadát, akik hangosan nevettek és ordibáltak, élükön Nórával, aki többször leszólta a Horn Ági miniszoknyáját és túldekoltált, a hátán derekáig kivágott lila selyemtopját.

Hát mit mondjak, én is meglepődtem, de meglepettségemet csak az tetézte, hogy termtudra menet elkapott a Szalontai Ági, és nyomdafestéket nem tűrő szavakkal leszidott, hogy ezt mégis hogy képzelem, és az AKG-ban nem tűrik az ilyen magatartást, meg amúgy is akkorát csalódott bennem, hogy talán át kéne mennem egy másik csibébe, mert ő nem akar ilyen szerencsétleneket pesztrálni. Monológja után higgadtan, ami még jobban felzaklatott, elsétált. Legalább indulatos lett volna, de így!

A sírás fojtogatott, és attól féltem, hogy Marsi tanár úr első csípős beszólása után bedobom a kulcsot, és kirohanok. De elfoglaltam az egyetlen szabad helyet a teremben, és odamentem a barátnőimhez megkérdezni, hogy ők mért nem foglaltak nekem helyet, amire ők azt válaszolták, azt hitték én nem velük szeretnék ülni, én erre meg, hogy ezt rosszul hitték. Nagyon rémesen éreztem magam. Aztán amikor bejött Marsi tanár úr, senki nem figyelt rá, és a hangzavarban közölte, hogy családi problémái vannak, úgyhogy kivételesen ma fogjuk vissza magunkat, mert nagyon szomorú. Erre senki nem figyelt, és a tanár úr az óra ötvenedik percében sírva kirohant a teremből. Láthatóan ezen senki nem lepődött meg, inkább csak örültek, és mindenki elindult lefelé a kisiskolába.

Én csatlakoztam a Katáékhoz, hogy megkérdezzem tőlük, hogy tulajdonképpen mi van most, és mért olyan furcsa mindenki, de ők rám se hederítettek. Mire leértem a kisiskolába, már mindenki elővette az énekkönyvét és tanulásba kezdett. Megkérdeztem a Maximot, hogy miért tanulnak, amikor negyven perc szabadidőnk van, ráadásul énekre tíz perc alatt is fel lehet készülni, de erre ő felvilágosított, hogy lehet, hogy nekem elég tíz perc tanulás, mert csak az a lényeg, hogy ne bukjak meg, de ő szeretne ötöst kapni, mert nem csak kötelességből jár iskolába, hanem feltett szándéka, hogy valamit tanuljon is. Amúgy meg a reneszánsz kori művészek életrajzát kell megtanulni, azért még ezt is hozzáfűzte. Végül is azok után, hogy ma mik történtek, ezen már meg se lepődtem, de továbbra is fenntartottam, hogy ha ezt a napot túlélem, akkor már nem jöhet rosszabb. A tanulás miatt a szünet nagyon lassan telt. Enikő szokatlanul pontosan futott be órára, és amikor az osztály meglátta, felállással köszöntötte. Feszes bőrruhában volt és egy bukósisakot tartott a hóna alatt, a másik kezében meg csomó lap volt. Előre ment a táblához és biccentett egyet a fejével, hogy leülhetünk. Csodálkoztam ezen a hatalmas csenden, de nyugodt voltam, mert tudtam, hogy ha Enikő látja rajtam, hogy milyen szomorú vagyok, akkor nem kell annyira aktivizálnom magam órán. Mint kiderült ezt is rosszul tudtam, mint oly sok mindent a mai nappal kapcsolatban, mert Enikő így köszöntötte az osztályt: Már megint egy szép napra virradt ma. Újabb alkalom, hogy megnézzük, mi van abban a kis elposhadt agyatokban, szánalmas kis csúszómászócskák. Csak azért tanítalak titeket, hogy hátha még megmarad valami az elférgesedett fejetekben. - Ilyeneket mondott, amin én persze teljesen kiakadtam, de mit volt mit tenni, elkezdtem írni a kiosztott dolgozatot. Olyan kérdések voltak benne, amikre nem is számítottam, mint például ki volt Leonardo da Vinci feleségének a nagynénje. Mivel hogy egy kérdésre sem tudtam válaszolni, eléggé kétségbeestem, és az aznapi sok káoszos dolog már nagyon összezavart, meg az, amit az Ági mondott, úgyhogy sírva fakadtam, de nem foglalkozott velem senki.

Ének után osztálytársaim elől menekülve, hogy inkább ne is találkozzam senkivel, lementem a titkárságra. Amikor benyitottam, nagyon nagy csend fogadott. Zsóka néni és Maca munka és fénymásolandó papírok híján az asztalukra dőlve aludtak. Az ajtóra ez volt kiírva: hiába jössz be, mi úgysem segítünk. Én azért bementem, hátha, bár nem fűztem hozzájuk sok reményt. Köszöntem, mire ők sírva fakadtak, és én inkább kimentem. Már csak ez hiányzott felmorzsolt idegeimnek.

Elindultam a kisiskola felé, mert eszembe jutott, hogy most ott nem lesz senki, mert ebédszünet van. Beültem a Gyalogba, ledőltem egy padra, és a folyamatos sírás miatt kifáradva és a hatalmas csend miatt, ami a Szentendrei út felől jött, egészen elbóbiskoltam. Ez a kis örömöm nem sokáig tarthatott, mert pár perc múlva lépteket hallottam a kupac felé közeledni. Annyira nem izgatott a dolog, amíg meg nem láttam, hogy Misi néni nyit be. Nagyon megijedtem, mert már fél éve nem vittem vissza a Kékszakállú herceg várá-t, pedig már többször kiplakátozta a kisiskolát a könyvvel későknek írt felszólításaival. Már mindenre felkészültem, csak arra nem, ami történt. Misi néni, ahogy meglátott, nagy üdvrivalgással köszöntött és tájékoztatott, hogy esélyes vagyok az „Én nem vittem a leghosszabb ideje vissza a könyvem” című verseny második helyére, ami nagyon nagy dolog, mert az első helyezett, Nádor Zsófi már három éve elballagott, és az idő múlásával egyre nyújtja a rekordot, és hát hogyan is vehetném fel a versenyt valakivel, aki sokkal előbb nevezett be, mint én. Ettől megkönnyebbültem, hogy ilyen kellemes volt a fogadtatásom, de a panaszhegyekre, ami ez után jött már nem számítottam. Arról beszélt fél órát, hogy ha mindenki visszaviszi a könyveket, nagyon sok munkája van, és ezen a fantasztikus versenyen sem akar indulni senki, meg azt a rengeteg visszavitt könyvet már nem tudja bepasszírozni a polcra, szóval rémesen nehéz dolga van. Szerencsém volt, mert megkérdezte, hogy most ebédszünetem van-e, és ez jó kifogásnak bizonyult, hogy otthagyjam.

Lementem enni egyedül. Hal volt gombamártással, amit eléggé utálok, de rajtam kívül mindenki odavolt érte. Inkább ki se kértem csak szomorúan felmentem a kisiskolába, és leültem egy padba. Ahogy közeledett a matek óra, egyre többen kezdtek járkálni arrafelé. Tizenkét óra tíz perckor elkezdett csengeni valami. Először azt hittem, hogy becsengetnek, de aztán rájöttem, hogy itt nincs csengő, és felébredtem.