Törő Anna: Az új szárny

Az új szárny egyelőre rejtély, és csak annyit tudhatunk hivatalosan róla, hogy „építési terület, illetékteleneknek belépni tilos”.
Vannak furcsa dolgok az építkezés körül, például hogy az ablakok helyett ajtók vannak mindenhol. Van egy díszfal az aulában, amit a rajzterem előterének ablakából látni lehet. Én ezen az ablakon csak háromszor néztem ki, egy-egy hét eltolódással, de mindig úgy nézett ki, mintha ugyanazt a téglát rakták volna újra. De hát annyi baj legyen, gondoljuk, ha már ”mindjárt kész”! Igen, ez a mondat ismerős minden gyereknek az AKG-ban, sőt még olyanoknak is, akik már elvégezték az AKG-t.

Ez egy másik rejtély: mikor lesz kész? Ezt a kérdést a tanároknak teszik fel gyakran. Ők általában elmondják a legfrissebb határidőt, információkat, majd hozzáteszik a véleményüket. Vagy lazán azt mondják: ”Nem tudom, kérdezd meg a Horn Gyuri bácsit, ő biztos tudja”. Amióta én az AKG-ba járok, ezek a mondatok hangzottak el a határidőkkel kapcsolatban: 2004-ben: „a második félévet ott kezditek majd”, „Átadás szeptemberben”, „Már mindjárt kész, karácsonykor átadási ünnepség lesz.” 2005-ben: „Félévtől ott tesiztek majd!”,”A tavaszi fesztivált ott tartjuk!!!”. Szerintem a következő tanév szeptemberében lesz kész. De ki tudja? Nálam lehet fogadni az átadás pontos dátumára! De hát egyelőre nincs mit tenni, csak várni és várni.

Én egy kicsit féltem az építkezésektől általában, de ettől itt a szomszédban főleg. Túl sok veszélyt és kockázatot láttam benne. Annyi baj történhet egy ilyen építkezésen: lezuhanhatok, eltörhetem valamimet. Ez okból messzire elkerültem az építkezés helyszínét.

Az a nap egy átlagos napnak indult. Kicsit szét voltam esve, feledékeny voltam és szórakozott, főleg nagyon fáradt. De ez nem furcsa nálam. Kicsit rossz érzésem volt az iskolába menet, úgy éreztem, mintha otthon hagytam volna valamit. Aztán félig csukott szemmel beléptem az ajtón. És a rossz érzés elszállt. Egy súlyos, nagy ajtón. DE ROSSZ AJTÓN!

Eltévesztettem, ez gyakran megesik velem, és végül is ajtókat összecserélni nem is olyan nagy dolog, maximum kiküldenek hogy „óra van, ne zavarj”, de ennyi belefér. De most nem ez történt. Amikor beléptem ezen az ajtón, senki nem mondott semmit, még csak a portás bácsi sem köszönt kedvesen és mosolygósan. Csak éreztem, hogy zuhanok. Le, le az építkezés helyszínére, pontosabban az aulába. De szerencsém volt, puhára estem. Később kiderült, hogy egy sörhasas, mély hangú bácsira estem rá, aki egy állványt tartott. Már kezdtem volna magamhoz térni az ijedségből, amikor fölnéztem és láttam, hogy egy állvány éppen kezd felém dőlni. Ez az az állvány volt, amit az előbb a munkás bácsi tartott. Az utolsó pillanatban mégsem esett rám, mert egy félkész főoszlop megtartotta, amit éppen most építettek. Megúsztam. Fellélegeztem… de még mindig zihálva vettem a levegőt, megállt minden, csönd volt, és a zajtalanságot hangos léptek törték meg a tornaterem felől. Mintha egy elefánt lépkedett volna a palánkok alatt. Ekkor az állványt tartó oszlop repedni kezdett, először a vakolaton látszott a mély repedés, aztán egy tégla is kezdett kiesni. Ha kiesett volna, pont engem talált volna el, de nem, nem így történt. A mellettem lévő embert, egy muzikális, fütyörésző munkást talált el, akit egy hete láttam az ablakból, amint építette a díszfalat. Az érkezésem előtt az oszlopot csinálta, és az előbb még azt tartotta, de már nem, mert ráesett a tégla, nekem szerencsém volt. Most már két eszméletlen ember feküdt körülöttem. De legalább nem vagyok veszélyben, gondoltam, de mint sok mindent, ezt is rosszul sejtettem. Ekkor rájöttem, hogy az oszlop repedt volt, az ember tartotta, és most az oszlopon még nagyobb repedés van, és az a valaki már nem tartja. Igen egyértelműen bajban voltam megint. Az oszlop életveszélyes volt, egy kis moccanás és rám dől, nem mertem megmozdulni...

Ma nagyon jól kezdődött Fanni napja, vidám volt a tavaszi idő miatt. Végre felvehette az új felsőjét, ami egy kicsit kivágott, de ez nem zavarta. Fanni egy kíváncsiskodó jellem. Szeret mindent gyorsan megtudni. Így volt az új szárnnyal is. A mai napot megfelelőnek találta ahhoz, hogy bemerészkedjen az új szárnyba. Majd szétvetette az izgalom, így hát úgy döntött, hogy már reggel bemegy. Elsősorban a tornateremre volt kíváncsi, ezért úgy határozott, hogy az emelet felé veszi az irányt. Belépet a főkapun, és majd elámult, olyan szép volt minden. A burkolatok, a díszítések, a porta. Egyből besietett egy lányvécébe, hogy megnézze, az is szép-e. Igen, gyönyörű volt, már amennyire egy iskolai lányvécé gyönyörű tud lenni. Ezután felment a lépcsőn. Furcsa volt egy picit, mert nagyon kevés munkást látott. Eddig összesen hármat. Egyet, aki a főoszlopot építette, egyet, aki egy állványt tartott, és most is jött vele szembe egy a lépcsőn. Valahogy több emberre, nyüzsgésre számított. De nem baj, legalább tovább maradhatott és nézelődhetett. Felsietett a tornateremhez, és kitárta az ajtót. Bent volt egy dúdolgató bácsi, de háttal állt neki. Ő lábujjhegyen belépett az ajtón Kicsit nézelődött, végigsimította a kezét a falakon, a téglával szépen kirakott falakon. És ekkor nagy robajt hallott.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefonja, ami a zsebében volt, rezgőre állítva az órák miatt.

Ennyi elég volt az oszlopnak és dőlni kezdett felém, méghozzá igen gyorsan.
Nem volt más választásom, menekülnöm kellet! Elindultam, futva ki az aulából a kijárat felé. Mielőtt kimentem volna, visszanéztem az aulába, és láttam, hogy a főoszlop sorra dönti az oszlopokat, és a mennyezet kezd leszakadni.. Sarkon fordultam és…
Fanni egyszerre érezte, hogy meginog alatta a talaj. Rátört a pánik. Körbenézett a teremben. Már nem hallotta a munkás dúdolását, odanézett, és látta hogy a bácsi eszméletlenül fekszik a földön. Törmelékdarabokkal és dísztéglákkal. A háta mögött pedig óriási porfelhő. Fanni rohant a kijárathoz. Le a lépcsőkön… Lent a kijárat előtt nagy volt a por, nem lehetett látni semmit.

Én futva indultam a kijárat felé. Már csak pár másodpercem volt addig, hogy beszakadjon az egész épület. Ekkor valaki belém jött hátulról és feldöntött.
Ettől a perctől nem emlékszünk semmire. Valószínűleg mindketten elájultunk.

Csak később tudtuk meg, hogy mi történt, a híradóból:
Három munkás életét vesztette egy félkész épület leomlása során, a kárt nem tudjuk, mi okozta. Csak két ember élte túl a történteket, két iskoláslány, ami furcsa, hiszen „építési területre illetékteleneknek belépni tilos!”