JULES SUPERVILLE

Imádság az ismeretlenhez

Lám , azon kapom magamat, hogy hozzád intézem szavam
én Istenem, aki azt sem tudom még, hogy vagy-e, és suttogó templomaid nyelvét nem értem, nézem az oltárokat, házad boltíveit, mint aki egyszerűn: "Íme fa - mondja - íme kő, ezek itt román oszlopok, annak a szentnek hiányzik az orra,
s idebent is , mint odakint , csupa emberi nyomorúság. " Mise alatt lesütöm a szemem, de letérdelni nem tudok. Mintha hagynám, hogy a vihar elhúzzon a fejem fölött, s hogy másra ne gondoljak, meg nem állom.
Bár úgy töltöttem volna életem, hogy mindig másra gondolok,
ez a más ez is én vagyok, talán ez az igazi lényem. Ide menekülök, s itt vagy talán Te is, mindig e vonzó messzeségben vágytam élni, a jelen pillanat ajándék s hasznomra fordítani sose tudtam, nyitját nem ismerem, forgatom erre-arra, bonyolult szerkezetét járásra bírnom sose sikerült. Nem hiszek benned, Istenem, mégis szeretnék beszélni vele;
a csillagokkal is beszéltem, pedig tudom, hogy élettelenek, s a legszerényebb állatokkal is, pedig tudtam , hogy nem felelnek
s a fákkal is, bár ha nem járna szél, némák volnának, mint a sír. Magammal is beszéltem, pedig nem tudom biztosan, hogy vagyok-e.
Nem tudom, hogy meghallod-e imánkat, a miénket, emberekét,
és hogy szívesen hallod-e, ha hallod, hogy van-e , mint nekünk, szíved, mely mindig retteg, mindig résen áll,
s van-e éber füled a különféle híreket figyelni. Nem tudom , szeretsz-e ide lenézni, mégis szeretném eszedbe idézni ezt a bolygót, a Földet, virágaival, kavicsaival, kertjeivel, házaival. Mind a többiekkel s velünk, akik tudjuk, hogy szenvedünk. Szeretnék késedelem nélkül szólni hozzád alázatos emberi szavaimmal, mert most mindegyikünk meg kell, hogy kísértse a teljes lehetetlent,
még ha egyéb se vagy, tízezer év előtti fuvalom csak, sodró kezdősebesség, vagy maradandó szomorúság, mely a szférákat dallamukra máig forgatja még. Szeretném , orca nélkül llétező és talán reménytelen
Istenem,
figyelmed, annyi kóbor ég között, az emberekre vonni, kiknek nincs már nyugalmuk e planétán. Figyelj rám, sürgős a dolog, elcsüggednek lassan mindannyian,
s a vének közt az ifjakat már nem ismerni meg maholnap. Minden reggel azt kérdezik szorongva, nem az öldöklés kezdetére keltek-e,
a vérnek, a kínnak, a könnynek furcsa osztogatóit készítik mindenütt, azt kérdezik, nem rejtenek-e már fegyvereket a búzatáblák.
Elmúlott volna az az idő, mikor még törődtél az emberekkel,
más világokba hívnak talán, tanácskozásra orvost, ki azt se tudja, hova kapjon, s betegei sorra kihalnak? Figyelj rám, egy ember vagyok a többi sok közt, testünkben jól érzi magát a lélek, nem akar megszökni belőle
valami bombarobbanásban, szelíd cirógatás, titkos hízelkedés nekünk ő. Engedj még úgy lélegzenünk, hogy ne kelljen új mérgeken tűnődnünk, engedd úgy néznünk a gyermekeinket, hogy ne gondoljunk
folyton a halálra.
A mi szívünk nem a csatáké és nem a tábornokoké.
Hadd kóboroljunk erre-arra, mint kolompszavával a nyáj, és nyomában a tej szaga a kövér fű szagával elvegyül.
Ó ha vagy, Istenem, tekints le ránk, pihenj meg köztünk, jöjj, a Föld olyan szép fáival, folyóival, tavaival, hogy azt hinné az ember, hogy egy kicsit sajnálod is.
Uram, ne engedd el füled mellett továbbra is szavunkat, s ne haragudj reám; amiért így tegeződöm veled s ily kurtán-furcsán egyszerűen beszélek, de semmiben sem hinnék oly kevéssé, mint egy olyan
Istenben, aki zsarnok;
s jobban ki tudod fejezni magad a villámodnál a hajlékony füvekkel, patakok tárt szemével s a kisgyerekek játékaival, amitől bízvást téged vallanak még a tengerek és a hegyláncok is.
Nem haragudhatsz meg reám , mert ami a szívemen , az a számon,
és eltűnődöm, ahogy telik tőlem, az emberen és létén, oly nyíltan, mint amilyen nyílt a Föld s forgó évszakok (s te magad is talán, bár leckéid nem ismerem). Vannak mentségeim, türd el gyarló fondorkodásaim, olyan sok minden készül alattomban ellenünk, bármit tegyünk is , egyre rettegünk, hogy így lepnek meg készületlenül, mint a bikát: mi történik, nem érti, a vágóhídra vezetik, nem tudja , hova baktat, s épp mielőtt a halálos csapás a homlokára sújt, éhét bőgi szegény, konokul legelni szeretne, de mi történt velük ma reggel , hogy a vértől lucskos kötényeikben mind vele akarnak törődni?

(Rónay György fordítása )