Teljesen normális hétköznap volt. Egésznapos rohanás után felszálltam az 56-os villamosra. Itt kezdõdik a történetem csodálatos és szinte hihetetlen része. Gyanútlanul felszálltam a villamosra és helyet foglaltam az egyik ablak mellett. Kevesen voltak, így nem volt semmi érdekes dolog amit megfigyelhettem volna. Tehát az ablak felé fordultam és gondoltam, hogy a kilátás majd tud valami újat mutatni.

Öt-hat percig nézelõdtem így, amikor valami elkezdett bennem mocorogni. Nem értettem lekem háborgásának okát így tobábbra is kifelé bámultam. Késõbb sem csitult a számomra ismerõs belsõ harag érzése. Elkezdtem tehát tüzetesen végignézni mindent. Elõször az ablakot vettem szemügyre. Piszkos volt az autó-kipufogó gázok lerakódásaitól. Mint minden ablakban, itt is tükrözõdött a képmásom, aki megpóbált intelligens arcot vágni, ahhoz, hogy hosszan mustrálgattam. Ezután következett a kilátás. Kint egy ovodást kísért haza a mamája. A kisgyerek piros harisnyát viselt, annak ellenére, hogy fiú volt. Ezen nem csodálkoztam, hiszen nekem is fel kellett vennem ehhez hasonló ruhadarabokat mikor ilyen idõs voltam. Minden teljesen normálisnak tûnt. Nem is firtattam. Következõ lépésként gyorsan körülpillantottam a szerelvényben. Velem szemben egy néni ült, aki olvasásba merült. Fáradt arca megnyugodott erre a húsz perces utazásra. Szemem azonban nem állt meg. Továbbfordult és megpillantottam egyik régi ismerõsömet, aki szerencsére éppen háttal ült nekem. Nem tétováztam, átültem egy olyan székre ami háttal volt az õ hátának. Már régóta nem voltunk jóba. Gondoltam így két legyet üthetek egy csapásra. Nem kell lebonyolítanom egy kényelmetlen találkozót és még a fura érzésemtõl is megszabadulok. Sajnos nem így történt. Az érzés mind jobbban elhatalmasodott rajtam. A fejemet vadul forgattam vajon honnan jöhet a támadás. Egyszer csak újra belebámultam az arcomba. Csak néztem. A jól megszokott kissé ovális arcom volt. Ezen nem is csodálkoztam. Hirtelen azonban elrántottam róla tekintetemet, hogy ne nézzenek bolondnak, amiért az ablakban bámulom magam. Majd késõbb, mikor már megbizonyosodtam afelõl, hogy nem figyelnek újra és újra megvizsgáltam az arcomat. A villamos vezetõ közben érdes hangján bemondta, hogy: X utca következik. Ez volt az úticélom.

Ekkor zavarodott össze minden ami bennem volt. Az ablak, arc kisfiú, harisnya...

A megálló végére ennyi maradt már csak. Ablak, arc, ablak, arc. Próbáltam értelmet keresni ezeknek a szavaknak. Ablak az arcomban, arcom az ablakon, arcom az ablakban. Ekkor a megdöbbenéstõl szinte felkiáltottam. Tudtam mi a bajom okozój, tudtam mi az amivel mindenkinek meg kell küzdenie. Az a szörnyû dolog, amelyrõl senki sem sejti, hogy milyen ártalmas. Mikor felálltam a székemrõl, hogy felkészüljek a leszállásra visszapillantottam az ablakra és egy megvetõ mosolyt küldtem felé. Mintha ezt mondanám: Tudom a titkod vén ablak. Te vagy az aki hozzásegít, hogy átnézzek magamon.