| --------------------- |
Amikor beléptem a terembe, már egy-két ember ült
bent. A nap besütött az ablakon, hosszú fénysávot
vetve a padlóra. A terem hangulata alapján véve idilli
volt, a hátsó szekrényekre firkált f-el kezdõdõ
angol kifejezések javították a képet. Izgalomtól
eltorzult arcok mindenfelé. A tanár megpróbált
viccelõdni velünk, de ez nem igazán jött össze,
mindenki kényszeredetten mosolygott. A hangulat "kissé"
feszült volt.
Futó léptek a folyosón, majd apán tûnt
fel az ajtóban, a lakáskulcsomat lóbálva, hogy
talán erre még szükségem lehet. Késõbb
tényleg szükségem volt rá, de ez most nem ide
tartozik.
Szóval, amikor a terembe végre megérkezett mindenki,
a tanár közölte velünk a tennivalókat. Pár
perc, és megkaptuk a papírokat. Egy nagy boríték
érkezett az asztalomra, amikre az azonosító számomat
kellett ráírnom. Egy-két másodperc múlva
izzadó kezembe tollat ragadtam, s már oda is biggyesztettem:
355. Ez meg is volna, de még a neheze hátra van. Elõszedtem
az elsõ papírt... - Úristen, most mi lesz? - suhant
át az agyamon...elsõ feladat - újabb Úristen,...EZT??
NEKEM?!? ... Próbáltam megnyugtatni magam: lesz majd könnyebb...,
de hiába ... mígnem egy szuper feladatra nem akadtam...és,
és IGEN!!! Sikerült, hurrá! Ettõl aztán
olyan önbizalmam lett, hogy a többi már gyerekjáték
volt, (egy kis túlzással, és persze az elsõ
feladatra a felvételi végére se jöttem rá)
a másfél óra hamar elrepült. Ha jól emlékszem
15 perc szünet következett, s azután jöhetett a következõ
fél óra. Frissen, újjászületve elõkaptam
a második lapot a változatosság kedvéért
a 355-ös borítékból, s nekiláttam... Mikor
megkönnyebbülve kiléptem az épületbõl
a nap még melegebben sütött, én pedig: túl
vagyok rajta,...s még élek is.(nem elhanyagolható
dolog!) Most már csak várni kell... Nem is kellett olyan
sokáig várni, mikor is megérkezett az üzenet
(végül is így is mondhatjuk, de a hírhozó
az édesanyám volt, aki nem bírta megvárni,
amíg megérkezik a levél - az más kérdés,
hogy ezzel én is ugyanígy voltam...)
A levél így szolt: IGEN, és megint csak IGEN.
Kedden várnak szóbelire. Alig akartam elhinni. Ez tévedés,
nem lehet igaz, gondoltam, de így volt, és elérkezett
az a bizonyos kedd is:
A reggel ködös volt és szemerkélt az esõ,
egyszóval gusztustalan idõ volt. Az óra undorítóan
csörgött. Kipattantam az ágyból, ittam egy pohár
kakaót, magamra kaptam kedven kockás ingemet, egy kicsit
szakadt farmert (megnyerõ jelenség lehettem...), leellenõriztem
a füzeteket a táskámban. Már csak a bizonyítvány
hiányzott. Azért bizony fel kellett menni a régi iskolámhoz
(fontos tudnivaló: a régi iskolám egy hegyen volt).
Apámmal kimentünk a kocsihoz (újabb fontos tudnivaló:
a kocsi az utcán állt).
Elsõ indítás .. semmi, második indítás
.. semmi, harmadik indítás .. semmi. (Fontos tudnivaló:
este hasznos kikapcsolni a kocsi világítását)
Most mi lesz? A megoldás négy betû volt (ez itt a reklám
helye) TA és XI, mivel busszal annyi idõ alatt, amennyi a
rendelkezésemre állt nem tudtam volna megjárni az
utat. És láss csodát üres taxi jött! Már
száguldottunk is az elõzõ sulim felé. Hamar
odaértünk, én pedig forgószél stílusban
beviharoztam a tanáriba, s néhány perc múlva
a bizonyítvány már a kezemben volt.
Be a taxiba, és irány az AKG földszinti tárgyalóterme.
Hihetetlen! Hamarabb érkeztem, s így volt idõm rendezni
a gondolataimat (tudom, most sokakban felmerül a kérdés,
hogy nekem olyanok is vannak, de el kell szomorítanom õket,
mert ha nagyon megerõltetem magam, akkor néha elõfordulnak
- micsoda magyarázat, figyeli mindenki?!). Miután az elõttem
lévõ merész vállalkozó elhagyta a termet,
én következtem. Remegõ lábakkal léptem
be az ajtón, de a jelekbõl ítélve, ez nem nagyon
tûnt fel az ott ülõ 3 embernek... Mosollyal az arcomon,
és most már magabiztos léptekkel elindultam az asztal
felé, és leültem egy üres székre. Bemutatkoztam,
és megmutattam a dokumentumokat, amiket hoztam. Szemmel láthatóan
tetszett nekik amit láttak, vagy nagyon jól leplezték.
A feszültségem az elsõ pár perc alatt elmúlt,
s a végére szerintem nagyon kellemes társalgássá
alakult az elõször oly rémisztõnek képzelt
szóbeli. Erre bejelentették, hogy vége, köszönik,
nekik ennyi elég is volt mivel az idõ is letelt. Vége?
- mondtam - Ilyen hamar? Mikor kiléptem az ajtón újabb
bátor jelentkezõt pillantottam meg - szép sápadt
volt. Jó, hogy én már túl vagyok rajta, jutott
eszembe, és elindultam haza. Aztán péntek este mentem
a barátnõmhöz, amikor váratlanul megpillantottam
anyukám kocsiját, és persze anyukámat is. Megijedtem,
valamit elfelejtettem volna? (a szüleim elváltak és
nem mindig sikerül fejbentartani, ki mikor, mit kötött a
lelkemre) Lassan kiszállt az autóból, arcán
titokzatos mosollyal. Odamentem, õ rámnézett és
csak ennyit mondott: SIKERÜLT! Elõször nem ugrott be,
hogy mi sikerült. Aztán hirtelen minden megvilágosodott...
Megdermedtem, majd a nyakába ugrottam, aztán elkezdtem kiabálni,
hogy: sikerült! sikerült! és közben rohangáltam
föl-alá az utcán. Az ott mászkáló
emberek nem tudom miért, de furcsán néztek rám...
És most itt vagyok, írom ezt a minek is nevezzem, szöveget
... ITT és MOST.
Az AKG-ban.
M.J.
|