Három hónap AKG

---------------------
Vonakodva kezdtem bele ebbe az írásba. Ennek legfõbb oka a szokásos önbizalom hiánya volt, a farkasszem nézés azzal a kényszerképzetemmel, mely szerint ki a francot érdekel, milyen tapasztalatai, benyomásai vannak egy nullikának az AKG-ról, majdnem három hónap után.
Két okból kifolyólag mégis megírtam ezt a cikket. Az egyik, hogy a Mester ezt a témát ajánlotta kezdõ írásnak a Pressbe. A másik (valószínûleg ez nyomott többet a latban), hogy sokan, és itt külön ki kell emelnem patrónusomat, kérdezték tõlem, hogy vagyok, mint vagyok, hogy ityeg a fityeg. Ilyenkor rendszeresen csak annyit mondok: - Jól -, és ezzel el van intézve és ez az, ami kevés.
A nulltáborról megjelent újság olyan képet alkotott nekem a szervezõkrõl és a médiákról, hogy nagyon élvezték az egészet. Minden részébõl ez sugárzik. Ezt a véleményt csak osztani tudom. A tábor kiválóan volt megszervezve, ide értve a helyszínt (Mátrafüred, ha valaki nem tudná) és a szállót is. Jó volt, hogy sohasem voltunk magunkra hagyva, mondván most ismerkedjetek. Ez azonban nem jelentett mesterséges ismerkedtetést sem. A sok elõadás, feladat, csoportos beszélgetések (kaméleon) és játékok közben kiváló képet kaphattunk egymásról. Észre sem vettük és akivel tegnap még szóba se álltunk, másnap már a legjobb barátunk lett. Biztonságot nyújtott, hogy mindenhova elõre be voltunk osztva és megmondták, mit kell csinálni. Gondolok például az országokra, arra, hogy kivel legyünk egy szobában és a kaméleonokra. Eszelõs segítõkész volt az országok mellé rendelt 1-2 szervezõ, a mi esetünkben (Kenya) a Vági Bence - Kádár Ági duó. Rengeteget segítettek a sok színdarab elkészítésében. Elmondható volt ez a mindig más és más patrónusokról szinték, kiket ezúton is jobban meg tudtunk ismerni. Fantasztikus látvány volt számomra, ahogy a tanárok mindenben benne voltak, gyakorlatilag mindent megtettek amit az adott helyzet megkövetelt tõlük. Le tudtak mondani tanári és felnõtti méltóságukról. Itt külön ki kell emelnem Horn Györgyöt, mint "iskolaigazgatót". Nem tudtam volna elképzelni régi dirieimet földön feküdve dalolni, néptáncolni, kis színdarabokban játszani. Egyáltalán: egy jó humorú, de az esti ágyba zavaráskor szakállával és dörgõ basszus hangjával tekintélyt parancsoló ember kísérte végig a tábort.
Most visszagondolva a nulladikos táborra, mégis két alapvetõ esemény jelenti számomra a mélyen bennem maradt élményeket. Az egyik az esti dalolások, melyeknek oly nagyszerû kellemes, biztonság- és összetartozás-érzést keltõ, szép hangulata volt. Volt ott mindenféle dal: szomorkás, szomorkásabb, vidám, pajkos, gyorsuló, lassuló... A másik szép emlékem az esti beszélgetések, gitározás, éneklés, kártyázás, a legkülönbözõbb szobák és emberkék felkeresése és az állandó "rettegés" Horntól.
Ami a patrónusválasztást illet, hát igen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam dühös, amikor reggel az asztaloknál a Mitcsenkov táblát viselõnél találtam meg saját névkártyámat. Ez meg is látszhatott rajtam, de ma már három hónap után azt kell mondanom, hól döntöttek helyettem. Mitcsenkov András az összes jó jelzõt megérdemli, amit csak egy patrónusról el lehet mondani. Igaz, kissé ritkán látom, de ez lehet az én hibám is. Akkori letörtségem pedig tudatlanságomnak volt betudható, ugyanis gyakorlatilag semmit sem tudtam Mitcsenkov Andrásról, de a többi patrónusról sem. Ahogy Horn György mondta: "Az a döntés amit most fogtok hozni a patrónusválasztásokon, rossz döntés lesz, még akkor is, ha késõbb jól válik be. Rossz, mert lényegében semmit sem tudtok ezekrõl a patrónusokról." Teljesen igaza volt.
A kommunikáció és tanulásmódszertan órákat a Kálmán-csibével töltöttük. A kommunikációt Kristóf Péter (a késõbbiekben csak K. P.) és a Jola tartotta, a TMT-t Oroszlány Péter.
A kommunikációt lényegében K. P. tartotta, õ volt a csoport feje, majd ahogy az késõbb kiderült fejfájása. K. P. végig megpróbált a végsõkig igazságos és higgadt lenni velünk. Bár voltak nézeteltéréseink, szakmai hozzáértését soha nem vontam kétségbe. Jolával semmi problémám nem volt, végig jól kijöttünk egymással.
A tanulásmódszertan órákra jó emlékekkel gondolok vissza. A dinamikus olvasás órákat különösen szerettem. Sokat unatkoztam is ugyanakkor, de ez a hátulütõje a TMT-nek. Oroszlány Péterrel nagyon jó tanár-diák kapcsolatot alakítottam ki, bár voltak kisebb súrlódások, amikor már végképp eluntam az agyam, ezzel szemben Oroszlány Péternek sikerült mégiscsak megszínesíteni az órákat. Egy rendes macska volt.
Sokan kérdõjelezték meg a TMT és a kommunikáció hasznosságát, amire csak azt tudom mondani, hogy azért valahányszor bemegyünk egy órára, és ez most a tantárgytól függetlenül így van, akkor elkerülhetetlen, hogy valami újat ne tanuljunk. Ha másért nem, akkor csak ezért megéri bemenni. (Persze egy kis felüdítõ lógáska mindig belefér...)
Még csak egy AKG rendezvényen voltam, a Tavaszi Fesztiválon. A fesztivál tetszett, de számomra nagyon meglepõ volt a pangás. Az általánosban a tavaszi fesztiválokon mindenki jelen volt, hatalmas eseménynek számított, megjegyzem, negyed olyan jó sem volt, mint az AKG-beli. Lehet, hogy az AKG-ban több az efféle könnyûzenei koncert, ami a Tavaszi Fesztivál megnyitása elõtti nap délután volt, különösen tetszett. A Kutyaütõk, bár hiányosan Sipos Mihály betegsége miatt, olyan élményt nyújtottak, amiben még soha nem volt részem. Soha azelõtt még nem hallottam ütõs együttest. A Dalfaragó alkotó elõadásának is jó hangulata volt, ugyanakkor nem repesek Charlie-ért és kár, hogy emlékeim szerint csak, õ általuk faragott dalt adtak elõ.
A Tavaszi Fesztivál elõtti hétfõn és kedden zajlott az alkotó körök bemutatkozója. Egyeseket már elsõ alkalommal élveztem és nagyjából rögtön világos volt elõttem, hogy mik jöhetnek szóba. Jól is aludtam a tavaszi szünetben, egészen az utolsó elõtti napig, mikor is komolyabban elgondolkoztam, hogy melyiket is válasszam az öt közül. Végül is az idõpontok, az épp akkori hangulatom és az, hogy kik hova mennek, volt a döntõ. Két alkotót választottam: a rádiót és - amit az látható - a Presst, és jól döntöttem. Sípos Mihály jó fej, segítõkész, ugyanez mondható el a két rádiósról is, akiket idáig alkalmam volt megismerni. A Mesternek csak a névével vagyok egy kicsit zavarban. Nem tudom az igazi nevét. Amikor egy tanár és egy diák megismerkednek, még egyikük sem tudja, mit kell tisztelni, nagyra tartani a másikban. Ez a névadás az õ esetében eleve az õ javára elõlegezett meg valamit, de lehet, hogy az idõ õt fogja igazolni és valóban mesteremnek fogom tekinteni.
Persze nem minden tökéletes az AKG-ban sem. A választási lehetõség élvezetes a kajánál is, de valahogy mindig az az érzésem, hogy két rossz közül kell kiválasztani a kevésbé rosszat. Ami a sportokat illeti: teljes a felszereltség és itt is, mint annyi más helyen az AKG-ban, választási lehetõségek egész sora áll az izzadni vágyó diák elõtt, de a rendelkezésre álló tornaterem nagyon picike. Nem csoda, ha egy-egy tesi óra után az embernek kilométer-hiánya marad.
Végül pedig az évfolyamomról és a felettünk és alattunk járó gyerekekrõl szeretnék pár szót ejteni. Az évfolyamunk jó. Ezt bátran állíthatom, még akkor is, ha nem ismerjük még teljesen egymást. Kisebb-nagyobb csoportok alakultak ki, szinte mindenkinek van barátja, és ami a legfontosabb, nincsenek ellenségek, olyanok, akiket tiszta szívbõl lehetne utálni. Talán a kupacválasztáson sem lesznek nagy sértõdések, sírások-rívások. A nagyok befogadtak, rendesek mind az alkotó körökben, mint az angolon Mike-nál, ahova járok Jancsó Dáviddal. A hetedikeseknek üzenem, hogy pimaszok!
Hát kb. ennyi. Amint ez világossá vált, alapjában véve nagyon jó benyomásom van az AKG-ról. Sok gyerek kérdezte: nem bántam-e meg, hogy ide jöttem. A válaszom akkor is és most is az, hogy nem. Ha ez késõbb megváltozna a négy év folyamán, akkor majd jó lesz elõvenni néha ezt a cikket és emlékezni a rég elmúlt idõkrõl.
SZIván

Vissza a tartalomhoz