Amikor megtudtam, hogy én lehetek az egyik presses, aki lemehet a hetedikesek nyitótáborába, nagyon megörültem. Nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy pont engem választottak az akkor még nulladikos, pressesek közül. Aztán késôbb kiderült, hogy egyetlen "nagy" presses sem ér rá. Kissé megijedtem, amikor a Mester megbízott, hogy keressek magamnak valakit a nullikák közül, aki lejönne. Így esett a választásom Bergmann Krisztire. Azt hiszem, az ô nevében is megköszönhetem a lehetôséget a Mesternek és a Szervezôknek. Köszönjük.

Bár már nem vagyok nulladikos, újoncságom az AKG-ban nem sokat változott. Pláne az újságírás terén, hiszen azt próbálok, próbálunk majd itt csinálni.

A "nulladik" napon, reggel, nyomasztó érzés fogott el. Mit fogok én ebben a táborban csinálni, mit is csinált a Fefe a mi nyitótáborunkban, és egyaltalán minek ez a diktafon..., ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben. E gondolatokat egy reggeli strandolás a kupactársaimmal viszonylag elûzte. A strandról hazamentem, összepakoltam, csináltam magamnak két sandwichet és aztán rohanás a negyed ötös, 29-es buszhoz, mert ha lekésem, akkor annyi...

Beérek az AKG-ba, ahol a Fefe egy kis gumilabdával focizik a tanári elôtt. Hát ez meg mit keres itt? Csak nem le akar menni helyettem a táborba?! Egy pillanatra az összes problémám elillant és már fel is sóhajtottam volna, amikor felvilágosított arról, hogy a cuccaimat a tanáriba kell tennem, és keressem meg a szervezôket.

Megkerestem Gyenes Pétert (ô volt az egyetlen szervezô, akit ismertem, és az egyetlen reményem, hiszen ô is presses), aki még nem rendelkezett az általunk elôre megbeszélt diktafonokkal, a beléjük való kazetákkal és az elemekkel. Késôbb ezek mind meglettek és minden készen állt arra, hogy elkezdjük a munkát.

Meg is jött az elsô hetedikes, szüleivel. Az ajtóban Sik Eszter várta ôket, aki szintén szervezô volt. Ô minden gyereknek elmondta, hogy ki(k) az elsô brancsvezetô(k), aki(ke)t meg kell keresnie szüleivel együtt. Ha megtalálták ô(ke)t, akkor ott a legkülönbözôbb feladatok elvégzése után tovább lettek irányítva a következô brancsvezetô(k)höz. A feladatokat a gyerekek szüleikkel játszották , mint például papírhajófújás, versmondás, most mutasd meg... A szülõk a végén oklevelet kaptak arról, hogy megfelelnek AKG-s szülônek. A kalandos utazás után mindenki a saját brancsvezetôjéhez érkezett, akivel késôbb az öt nap során együtt dolgozott. Minden brancsnak volt egy színe. A hat brancs mind kapott hét darab, fényképrészletet, amelyekbôl össze kellett gyûjteniük azt a hat képdarabot, amelyeknek a háta a brancs színére volt festve. Ezeket összerakva kijött az egyik patrónus arcképe, akit meg kellett keresniük az épületben. Az összes patrónus megtalálása után az egész évfolyam összegyûlt és a megmaradt hetedik képdarabokból kirakták Horn György arcképét. Ô késôbb rövid beszédet tartott a színházteremben az iskoláról és elmondta, hogy az elsô olyan nyitótábor lesz ez, amin nem vesz részt. Saját csibéjével ment kirándulásra. Hiánya egyébként érzôdött is végig a táborban, még Horn Ági helyettesítô szándéka ellenére is.

Horn György beszéde után a hetedikesek videóról megnézték, ahogy Galambos Marci (apja) és Farkas Erika (anyja) otthon hagyják gyerekeiket Andrist (Gyenes Péter) és Pankát (Miklós Panka). A szülôk Genfbe mennek egy egynapos konferenciára. Innentôl kezdve élôben folytatodótt a jelenet. Míg a szülôk távol vannak Juli néni (... Juli) vigyáz rájuk. De mit tesz Isten, neki is el kell menni: telefonálnak, hogy Mohácson megbetegedett a testvére. Andris és Panka egyedül maradnának, igen ám, de ekkor lép közbe Kököjszi (Mácsai Barna) és Bobojsza (Gárdos Péter), akik mindent tudnak Andrisról és megkérik az ötvennégy gyereket, hogy segítsenek nekik felvidítani Andrist és Pankát, míg szüleik távol vannak.

Ezután Ismerd meg iskolád címmel egy fejvesztett játék következett. A brancsok visongva rohangáltak fel-alá az iskolában, nem kímélve testi épségüket sem, csakhogy elôbb tudhassák meg, hol van Coca-Cola felirat az iskolában, vagy, hogy megtalálják Szerb Antal Utas és holdvilág címû regényét a könyvtárban. Számomra követhetetlen volt a hangzavarban zajló játék, így hát egy pár, épp munka nélküli hetedikest megkérdeztem arról, hogy hogy tetszik nekik idáig a suli, miert jöttek ide, stb. Átlagban az volt a válasz, hogy nagyon tetszik és vagy nem tanítottak neki eleget a régi sulijában, vagy az osztálytársai elôl menekült ide szegény gyerek. A fantasztikus játék befejeztével brancsolás volt. Itt Szalontai Ági brancsához csapódtam, a barnákhoz. Elvben ismerkedési játékokat kellett volna játszaniuk, de nem voltak túl lelkesek, így a tanárnô fölvitte ôket a kisiskolába, ami kacsalábon forog. Tetszett is nekik. Hamarosan fölvetettem a vacsorázás ötletét. Nagy sikerem volt vele, tehát ettünk (mindenki azt, amit otthonról hozott).

Vacsora után Sík Eszter beszélt a táborról, majd Horn Ági az iskoláról. Gitáros, furulyás dalolás után pedig esti mese következett. A patrónusok valahol leültek a folyosón és aki ott szeretett volna aludni, az letelepedett köré és meghallgatta a meséjét. A médiából a nulladik éjszaka csak a press maradt ott, ami életünk egyik legnagyobb hibája volt. Ilyen gyötredelmes, álmatlan és kényelmetlen éjszakám még soha sem volt. Eleve 2 óra tájban feküdtünk le, addig beszélgettünk a Krisztivel. Hálózsákban aludtunk, amit ha becipzároztunk magunkon, akkor túl melegünk volt, ha kitakartuk magunkat, akkor kényelmetlenül éreztük magunkat. A padló kegyetlenül nyomott, ráadásul az allergiám is 100%-ban elôjött, öt percenként fújtam az orrom. Hamarosan a szúnyogok is megérkeztek és az AKG-ban még mindig 25 fok körüli hômérséklet uralkodott. Egyszercsak hangokat hallottunk a folyosó végébôl, majd megjelent a klub ajtajában két hetedikes. Nevezetesen Kárpáti Gyuri és Vujevics Márk. Velük elbeszélgettünk egy ideig, aztán én kidôltem, ôk pedig cikket írtak a pressbe.

Negyedik nap

Borongós napra ébredtünk, köd borult a hegyekre a faházak felett, pont a megfelelô idôjárás a patrónusválasztásra. Kilenc tájban reggeliztünk, ami a szokásos módon kevés volt és rengeteget kellett rá várni.

A nap elsô programja a számháború nagyon izgi volt, különösen számomra. A feketékkel voltam és a védelem oszlopos tagja, hogy úgymondjam részben rajtam múlt zászlónk biztonsága. A csapat nagy része elôre ment támadni, mi pedig Kovalcsik Tamással felültünk egy-egy fára. A korhadozó fa ágai többször is le akartak szakadni alattam, de sebaj, csak azon csodálkoztam, hogy ha engem alig bír ki a fa, akkor a közel kilencven kilós Tamást, hogy az ördögbe... Alattunk a zászlónk meg egy pár unatkozó hetedikes Mitcsenkovnéval, akik a sportról beszélgettek. Az egész rémesen idilli és kényelmetlen volt. Körülbelül másfél órát fagyoskodhattunk a fa tetején, mire végre megjelent három, fejjel egymásnak dôlt egyén az ellenség táborából. Mondanom sem kell, hogy a hangulat e pillanatban a tetôfokára hágott mind a fa tetején, mind a fa alatt. Alig értek ötven méteren belül, amikor egy csapat fekete kiáltozva érkezett a jó hírrel: megnyertük a játékot. Leugrottam a fáról és próbáltam úgy tenni, mint aki örül a gyôzelemnek, miközben rozsdás csontjaimat igyekeztem mozgásra bírni...

A háborúzás után megbékélt felek leültek folytatni a dajkameséket. Mint általában a dajkamesék közben a média, legalábbis a press, visszavonult faházába, ahol percekig, mindnyájan, legalább kétszer megpróbáltuk beindítani a fûtést. A legsikeresebben próbálkozók általában a Kriszti és a Soma voltak.

A kellemes felmelegedés után kimentünk a meseírás befejeztére. Egyszercsak csörög a telefon, újabb interurbán érkezett. Kovács Elemér, az ellentörpe, repülôgépen utazik, hogy miért, azt nem tudom, mindenesetre a telefonbeszélgetés után megfogtuk egymás kezét és együtt kiabáltuk: "zuhanj le Elemér, zuhanj le Elemér". S úgy is lett, Elemér lezuhant és meghalt, így már semmi nem álhatott útjába, hogy a két szülô hazatérjen gyermekeihez. Ezzel a megnyugtató gondolattal mentünk ebédelni.

Ebéd közben megérkeztek a szülôk, azaz a Marci meg az Erika. Hatalmas ováció fogadta ôket, ez nem is csoda, hiszen Balaton szeleteket, meg Autósokat osztogattak. Ebéd közben a szervezôk még azt is elmondták, hogy melyik patrónus melyik faházban található egy utolsó, ismerkedô kérdezz-felelekre.

A beszélgetések alatt a média, elég felelôtlenül, egy focimeccsre hívta ki a hetedikes fiúkat. Természetesen még emberhátrányban is lesöpörtük a "kicsiket"a pályáról. Közben rájöttünk: nem tudnánk együtt élni a gondolattal, ha a mi lelkünkön száradna, hogy nem megfelelô patrónust választanak, ezért elküldtük ôket a házakba.

A beszélgetések után mindenki kitöltötte a lapját, majd az ebédlôbe tömörültünk. Itt megkérték a hetedikeseket, hogy mutassák be a szülôknek, mi is történt, míg ôk távol voltak. Ezt brancsonként kellett elôadni. Hamarosan készen is lettek. Volt olyan csapat, ahol "videón" nézhették végig a szülôk a napok eseményeit, néhol beletekertek, ahol lényegtelenebb részek voltak, és persze ilyenkor gyorsítva mozogtak a film szereplôi. Ez hatalmas sikert aratott és a szülôk is remekül szórakoztak. Az elôadásokat az utolsó vacsora követte.

Vacsora után meghirdették a szépségversenyt. Álarcok, jelmezek, festett arcok és hajak készültek a szervezôk segítségével. A versenyzsûri Kököjszibôl, Bobojszából és Andrisból állt. Mindenki felvonult és bemutatta magát. A zsûri visszavonult dönteni, ami elég hamar történt, de persze nehéz volt a döntés... A verseny két nyertese Nyérô Zsanna és Szczuka Levente lettek. Az ô jutalmuk a nagy titok megtekintése volt.

A hagyományos, utolsó esti táncolás elég hagyománytalanná sikeredett. Eredetileg ír népzenére tanították volna táncolni ôket a szervezôk, de helyhiány miatt ez nem sikerült. Így lett a szolíd ír népzenébôl rock'n roll, majd késôbb a szolíd rock'n rollból discozene, ugyanis a hetedikesek zenei ízlése egy kis kivánni valót hagy maga után. Mielôtt eksztázisba estek volna Horn Ági kizökkentette ôket, eléggé elszomorodott hangon közölte velük: nem pont ilyesmire gondoltak...

Mindenki kapott belépôt egy számmal a szépségverseny elején, ezt késôbb a tombolán esetleg kihúzták. Aki nyert a tombolán, az megnézhette a pezsgôt. A pezsgõ a többieket hatalmas meglepetésként érte. A pezsgôzés után Horn Ági beszédet mondott, amit elvben Horn Györgynek kellett volna elmondania, de így is nagyon szép és megható lett, egy kicsit megpróbálta elôvarázsolni a szükséges hangulatot, ami elveszett a dizsi közben. A beszédet követte a nagy titok, amirôl csak a szervezôk, a média, a tanárok, no meg a két szépségverseny gyôztes tudott. Ennek már tényleg megvolt a kellô hangulata és a torta még finomabb volt, mint a mienk Mátrafüreden. A hangulat azonban csak ezután "hágott a tetôfokára". A szervezôk befejezô elôadása, amelyben Kököjszi és Bobojsza búcsút vesz Andristól és Pankától, megígérve, hogy mindig ott lesznek, ha szükség lesz rájuk, elô-elô csalogatta a könnyeket a szemekbôl. A befejezô elôadást minden eddiginél szebb daloló és altató követte. Számunkra véget ért a nap, azonban a patrónusoknak csak ekkor kezdôdött...

Ötödik nap

A szervezôk keltek a leghamarabb, azután a megfáradt patrónusok, majd a média. Az asztalok már el voltak készítve a csibék szerint, a patrónusok elbújtak a másik terembe, míg a hetedikesek megkeresték saját asztalukat, ha egyáltalán emlékeztek még a nevükre a fáradtságtól. Miután mindenki elhelyezkedett, bejöttek a patrónusok és ôk is leültek saját csibéjükhöz. Bár most sem lehetett senki benn a tanárokon kívül a patrónusválasztáson, (megjegyzem én a legkevésbé szeretnék végignézni egy ilyet) úgy tûnt, hogy gördülékenyen ment a dolog, sértôdések, szívösszetörések és katasztrófák nélkül. A gyerekek is elégedettnek tûntek, nem alakultak csupa fiú vagy csupa lány csibék, stb. Az utolsó reggeli minden eddiginél hosszabb volt és az asztalok hangosabbak voltak, mint valaha, szemmel láthatólag örültek egymásnak patrónus és csibe.

Persze az utolsó nap sem maradhatott el feladat nélkül. Két csibénként össze kellett állni és megrendezni a teknôsversenyt, vagy levelesládát készíteni, hogy egymással, vagy Kököjszivel és Bobojszával folytathassák a levelezést az AKG-ban, vagy el kellett készíteni az emléktárgyat, amit késôbb elástunk. Míg a hetedikesek patrónusaikkal tevékenykedtek, diktafonvégre kaptam néhány csellengô szervezôt: Gyenes Pétert, Pepét és Barnát.

A csibék elkészültek feladataikkal. Hatalmas tömeg alakult ki a medencénél, ahol az egyik lábmosóban készítették elô a pályát a versenyre. Elsônek engem akartak megbízni a verseny tudósításával, mivelhogy nem fért mindenki oda, de én tudtam, hogy képtelen lennék erre, ezért átruháztam ezt a feladatot Bérci Marcira. Ô viszont remekül tájékoztatta a közönséget. Amint bepottyantak a vízbe, irrdatlan küzdelem indult a teknõsök között. A "medencét" leghamarabb a Folti nevû teknôs úszta át, ôt követte Kovács Pálné, és a bronz méltó nyertese Kázmér lett.

Nem maradt más hátra, mint a csibe-, szervezô- és médiafotók, az összepakolás, az évfolyam tárgy elásása, aztán irány haza. Igen ám, csak a mi kis AKG-s hetedikeseink nincsenek ilyen kemény fából faragva. Ha azt mondom, hogy végigsírták az egész napot, akkor nem sokat túlzok. Persze a fiúk e téren kevésbé jeleskedtek, de a lányok felélték az összes zsebkendô tartalékot. Végleg úgy éreztem, hogy nekem is sírnom kellene, amikor a vén ló szervezôk szemében is megjelentek a krokodilkönnyek. Lassan már senki nem tudta, ki miért sír, a lényeg az volt, hogy sírjunk egy nagyot.

Tényleg megindító volt azonban, amikor az üveget elástuk, összekarolva, a Hej halászok, halászokat énekelve. Aztán könnyek között föl a buszokra, percekig tartó búcsúzkodások mellett, hiszen a szervezôk és a média nem presses része ott maradt nyitótáborra. Elindultak lassan a buszok, kezek nyúltak ki az ablakokon, könnycseppek csorogtak végig az arcokon, míg Kököjszi és Bobojsza futva kísérték a buszokat, amíg bírták szusszal és könnyel.

Hazafelé az úton próbáltam egy kicsit felvidítani ôket, de nem voltam igazán formában. Nem baj, azért egy páran röhögtek, a többiek úgy iss aludtak...

... és aztán, és aztán Raktár utca 1.: izgatott, kiváncsi szülôk, és mindenki felébredt egy álomból, egy álomból, ami azt hittük, örökké tart.

U.I.: Azt hiszem, mind a média, mind a patrónusok, de legfôképp a hetedikesek nevében megköszönhetem ezt az öt napot nektek, a szervezôknek. Szép munka volt!