21. szám 1999. március
Március 12-i út, vezess!!!
„Kossuth, gyere má, cseszed, kezdődik a derbi!”
(Idézet a MÁRCIUS 12-EI ÚT jelszavaiból)
A megvilágosodás pillanatai voltak azok a percek. Ott, azon a napon.
március 12-én, „csak nekünk, csak Tőle”. Az a fél óra! Úristen, bocsáss meg!
Én botor! Negyven év sem volt elegendő, hogy ráeszméljek a körülöttem kiüresedő
világra, e silány, hitvány és hazug mindenségre. Téveszmék homályában éltem;
képmutató, álszent hagyományok rabja voltam. Szégyellem magam.
Kedves diákok, kollégák, szülők, szeretett honfi– és polgártársaim, tisztelt emberiség! Egyre erősebben érzem magamban azt a küldetést, hogy valóra váltsam a MÁRCIUS 12-EI utat. Meg akarom mutatni Nektek és a Világnak, amit megtanultam Tőle azon a napon, amit azóta érzek, azt, hogy mi a Valódi Ünnep! Az igazi, a valóságos, a lélek mélyéről jövő, amit más nem érezhet, mert nem tudja azt, amit én már tudok.
Hát nem veszitek végre észre, hogy mindaz, amit ti ünnepnek tituláltok, nem más mint sarlatánság, az egyházak porhintése, az államhatalom manipulációja, a családok szemfényvesztése? Az érzés, a gyász, az Ünnep belül van, itt legbelül – már Bennem is Tőle –, de ti ezt nem vagytok képesek megmutatni, mert az átkozott szokás, az istenverte tradíció, az alávaló hagyomány elvette valódi énetek. Azt hiszitek, hogy az Ünnep közös. Pedig nem. Az Ünnep az Övé. (De kaptatok belőle ti is, nesztek – bruhaha – nevessetek már, mindegy, pedig ez vicces volt –, ezt nevezik performance-nak.).
Én aznap megvilágosodtam – Tőle. Ha apámat ma temetném, akkor nem törődnék az órájára hunyorító pappal, a borravalóra ácsingózó sírásóval, a gyászoló rokonsággal. Felmásznék a ravatalra, szétrúgnám a kandelábereket, utána lefejelném a nagynénémet, aki csak szokásból sírt, pedig anno nem is volt jóban az apámmal. Lehet, hogy el se mennék a temetésre. Mi dolog ez? Ki találta ki? Ki érezhet úgy mint Én?
Ha egyszer mindenki megérti Szavamat (az Ő szavát) az Ünnepről, akkor majd a zsidók abban a mocsadék Gangeszben fognak megmártózni, és péntek este disznóhúst esznek desszertnek. A muszlimok szétkapják a Kába–követ, a hívő keresztények pedig elmerülnek a Káma Szutra rejtelmeibe. Mert Istent nem úgy kell imádni, ahogyan ők gondolják, hanem ahogyan Mi (Ő – ó. Uram, bocsáss!). Illene, hogy a szerbek a rigómezei csata gyásznapján kifényesítsék török testvéreik cipőjét. Látom látnoki látószerveimmel [ ez alliteráció – egy mai magyar posztmodern költő ellopta Tőle – ti nem olvashattátok] , ahogy az írek egyszer majd elzarándokolnak Cromwell sírjához. Az albánoktól pedig elvárjuk, hogy egy belgrádi diszkóban üljenek halotti tort az elesettekért. Így lenne rendjén. Bontsunk formát! Még mindig nem értitek, hogy mi a lényeg? Az érzés. Amit elvettek tőletek, de Ő visszaadta nekünk. Amit éreznünk kell. Belőle egy darab.
Jegyezzétek meg, Tanítványaim, hogy az ünnep nem a közösségé, nem a családé, a gyülekezeté vagy a nemzeté. Az ünnepben nem a szokás, a rítus, a liturgia számít, azt nem kell megtanulni, átvenni és áthagyományozni. Kossuth – aki különben gyengébben írt és szónokolt, mint Ő, – állítólag női ruhában menekült török földre. Na, ehhez mit szóltok? Csessze meg!