46. szám 2005. október
A tábor egy szervező szemével
Egyik nap nyolcéves, hajléktalan, japán kislány vagyok, másik nap hindu táncos, harmadik nap katona a számháborúban… Mindegyik énem imádja a hetedikes évfolyamot és a tábort. Azt hiszem, elsősorban nem tőlünk függött, hogy ilyen szuper lett a tábor, hanem tőlük.
Az egész egy pályázattal kezdődött, amit megnyertünk. Az egész tábor a Különös
végrendelet című Verne-könyv történetére épült. Öröm, ujjongás, gyűlés,
borítékolás, szervezés, gyűlés, borítékolás. Megpróbáltuk már a tábor előtt
memorizálni a neveket, de nehéz volt az arcokkal meg a földszinti falon lógó
képekkel párosítani őket.
Gyülekező az AKG-ban. Sok gyerek (akik nem is olyan kicsik, mint amire számítottunk), szülők, csomagok. Csoportba oszlás. Mi tudjuk, mivel jár, ha az ember ír, tibeti, busman, eszkimó vagy indonéz, de ők egyelőre annyit látnak, hogy sok idióta tizedikes, fura ruhákban, izgatottan rohangál fel-alá és szervezkedik.
Meg kell mondjam, a tábor elején nagyon letörtünk, mert egyáltalán nem úgy
alakultak a dolgok, ahogy elképzeltük. A patrónusok arcán is elkeseredés ült: a
tábor nem akart beindulni. De egyszer csak elértünk a „holtpontra”, ahonnan nem
volt megállás, egyre jobb lett minden. Mindenki belelendült, egyre több volt a
lelkesedés, még akkor is, ha hulla fáradt volt mindenki, és épp lufikon kellett
ugrándozni, vagy repülőt készíteni szívószálból és papírból. A gyerekek
fáradhatatlanul vettek részt a programokban, dobálták a hatalmas dobókockát,
ismerkedtek a patrónusokkal.
Eljött a patrónusválasztás ideje. Kemény dió. Volt, aki már az első napon tudta a sorrendet, de olyan is, aki a papír leadása előtti tíz percben még nem tudta, kit írjon az első helyre. Egy lány odajött hozzám tanácsot kérni, majd öt perc múlva csoportos patrónus-krízis megbeszélés folyt. Semmi konkrétum, mindenki maga választ.
Utolsó este száz gyertya sorakozott a medence körül, mi mögötte álltunk. Nem gondoltuk, hogy ennyire meghatódnak. Ott derült ki, hogy menynyire tetszett nekik a tábor, és hogy a patrónusok is milyen elégedettek voltak. Tortavágás, sírás, nevetés, karkötőosztás, búcsúzkodás. Másnap reggel rajtunk volt a sor a meghatódásban: dalt írtak a táborról és rólunk, a tudtunk nélkül. Csodálatos érzés volt, ahogy 60 ember énekelt együtt. Szerintem kijelenthetem, hogy kialakult egy közösség, méghozzá nem is akármilyen!
Ezúton is szeretném megköszönni Kardos Évának a segítséget és biztatást. Nektek, hetedikeseknek pedig mindent, az együttműködést, és egyáltalán azt, hogy olyanok vagytok, amilyenek.
Béke NOPQ poraira!