53. szám 2007. április

Sítábor 2007.

Vasárnap szerintem kevesen tudták magukat reggel fél nyolcra eléggé összeszedni, felkészülni erre a csodálatos utazásra a hó hazájába. Ám akiknek sikerült, azok remekül érezték magukat a nem túl jó idő és a kellemetlen időpont dacára. Szerintem a buszok közt nem igazán sikerült arányosan elosztani a létszámot, de még ez sem okozhatott nagyobb problémát. A buszút meglehetősen szűkölködött a megállókban, az általam becsült 7-8 óra út alatt két megállás kifejezetten kevés, és nem elégíti ki mindenkinek az igényeit.

Hogy mindenki képben legyen az időjárást és a hóviszonyokat illetően, egy rövid összehasonlítás 2006. és 2007. között. Helyszín: Rosenberger, játszótér (Ausztria). 2006., a játszótér körülbelül egy méteres korlátját hó fedi, körülötte mindenütt fehérség. 2007., hó egy gramm se. Tehát így indult a tábor, havat csak a több ezer méteres hegyek csúcsán lehetett látni, de még ez a látvány is életet lehelt belénk.

– Csak legyünk együtt – hangzott sokfelől. Ez hol összejött, hol nem. Mi például egy 4 ágyas szobában voltunk 6-an, ami persze nem volt rossz, de kényelmesnek sem mondható. Az elején úgy tűnt, hogy csak négyen leszünk, de a szomszéd szobában kicsit bonyolítottak a dolgon, cseréltek. Persze az egész nem úgy jött ki, ahogy akarták, akartuk, mert az a szoba, amit kaptak, messze volt, ezért felajánlottuk, hogy költözzenek be hozzánk. A szállás remek volt, de most jönnek a panaszok. Három napon keresztül a vega kaja egy bizonyos tésztából állt, amiben zöld cucc volt. A méretét napról napra változtatták, volt kicsi, közepes, nagy és ennek kombinációi: kicsi naggyal, nagy közepessel… stb.

Mivel én kicsit unalmasnak tartanám azt, ha az összes napot szépen sorban elmesélném, ezért létrehozok egy HKSZCSP napot, ez magában foglalja az összes síeléssel töltött időt, és a többit is.

Tehát tegyük fel, hogy HKSZCSP nap reggelén fél nyolckor reggeli. Nagy nehezen kelés közel hét órakor, és mivel egyes tanárok elég szolidan keltenek, egy kicsit talán később is. Jó kis kontinentális reggeli, majd miután feltöltődtünk a Corn Flakes nyújtotta szénhidrátokkal, zsírral és ásványi sókkal, elindultunk a kényelmes, bőrüléses busz felé. A buszban a harmadik naptól kezdve ugyanaz a közkedvelt CD ment, melyen remek magyar előadók mutathatták meg, miért is nem hallgatunk mi magyar popzenét. Így például hallhattuk a Virágos kert az én szívem (Románcok) és Tanár úr! (Desperado) remekműveket. Azóta sokan rákaptak ezekre, bevallom, én is letöltöttem, sajnálom, de muszáj volt… A busz elvitt minket ahhoz a kabinos felvonóhoz, ami felvitt bennünket a sípályák aljához, és nem mellesleg amiben elvesztettem a csodás Vision, dupla falú, világos narancssárga lencséjű síszemüvegem. Ott kezdődhetett az órákig tartó sorbanállás, néha szerencsére csak öt perc. Majd megtekinthettük az előző éjszakai havazás termését és a csodálatos kilátást Dolby Surroundban. Ezután jött a bemelegítés, amit szerintem túlzásba is vittünk. Legalább háromszor megemeltük mind a két lábunkat, persze külön-külön. És jött a nagy dilemma, melyik pályát válasszuk. Azt, amit nem szabad, mert nincs rajta hó, azt, amin nincs felvonó, vagy azt, amit mindenki választ, és ezért tele van buckákkal, a hosszút, vagy esetleg azok közül válasszunk inkább, amik közül érdemes. Az utóbbi mellett döntöttünk. Akik szerették volna megmutatni, fitogtatni tudásukat, azoknak bőven nyílt rá alkalmuk: volt freestyle pálya, kiépített és természet által formált ugratók, egyszóval minden, ami kell. Ennek ismeretében már könnyebb volt tájékozódni, de persze a pályánk számát sem szabadna elfelejteni, baleset esetére. Így hát elindultunk. Az első csúszás kifejezetten eseménydús volt, csak kétszer kellett megállni azért, mert a csoportból (ugyanis minimum hárman, maximum csillagos égnyien kellett együtt síelni ugyancsak balesetmegelőzési okok miatt) valakit elkaszáltak, vagy valakit elkaszált egyikőnk. Ezt a kaszálást lehet szó szerint érteni, ugyanis a látvány körülbelül hasonló. A különbség csak annyi, hogy míg mezőgazdasági értelmezésben a fű vagy a kaszálandó tárgy nem mozog, addig a sípályán mindkét fél síel, ami miatt egy kicsit még nagyobbat lehet esni.

Ha te ütsz el valakit, te vagy a hibás, mert a hátulról jövőnek kell figyelni. De első fokon tuti neked ítélnének, ha látják, hogy amíg te nyugisan síelsz, a másik fél – mint aki még életében nem látott sípályát – ide-oda csúszkál, mint egy gyógyegér. A másik verzió az, hogy elkaszálsz valakit, és az osztrák fél sűrű bocsánatkérések közepette segít összeszedni a léced, ami a két méteres repülést követő rázós földetérésnél hamar kicsatolt.

Ha netán valaki beléd menne, két eset áll fenn. Ez vagy azért történt, mert a fekete pálya közepén, ahol minden tiszta jég, és kb. 1 m2-es hely van, ahol a pályát még egy enyhe hóréteg fedi, neked sikerül a közepén megállnod, és ez annyira nem tetszik a mögötted levőknek, akik ugyanerre készültek, hogy mind a ketten egy velőtrázót estek. A másik esetben te épphogy megbillensz, míg a tettes óriásit esik, és jön bocsánatodért esedezve az anyja, aki összevakarja a földről egyetlen kis száguldozó fiacskáját.

Telnek-múlnak az órák, és az ötödik lecsúszásnál úgy döntünk, hogy akkor most irány a fő hütte, ahol amúgyis találkozni kéne naponta egyszer, ebédidő körül. Összeülünk egy asztalhoz, rendelünk, elhülyéskedünk az amúgy semmilyen nyelven nem tudó tálcaösszeszedő bácsival, aki magában beszél, és kinézi a szádból a kaját, hogy elvigye a tányért. Csoportokat cserélünk, és megindul a délutáni menet.

Itt már mindenki hulla fáradt, és kényszert érez, hogy valami átlagon felülni dolgot tegyen. Például a másfél méteres szűz hóban síeljen le a felvonó alatt, ahol még a madár se járt, és amit nem szabad, és nehogy valaki azt higgye, hogy ezt bárki meg is csinálta. Na jó, lehet, de mi akkor biztos másfelé néztünk, mert nagyon érdekes dolgot észleltünk a pálya másik végén. A nap végére a pálya már járhatatlanná vált, mert túl szép idő volt. Nagyon sütött a nap, és hiányzott a szemüvegem – le is égett az orrom, ami legalább annyira fájdalmas, mint egy szálka a szemedben.

Délután ezt az egészet visszafelé kellett eljátszani. A felvonóval lefelé kellett menni, a busszal visszafelé, de olykor megejtettünk egy Billát, ami igen jólesett elernyedt testünknek. A szállóban pazar vacsora várt minket, és ha jó időben mentél fürdeni, még melegvized is lehetett. Este jöhetett egy lightosabb, kicsitsemkellgondolkoznirajta film, néha egy-egy röhögőgörcsbe torkolló kártyaparti. Mások pókerklubot alapítottak, csak profiknak. Jól mulattunk, és lefekvéskor kezdődhetett a hajnalig nyúló traccsparti, melyben néha valaki kicsit továbbálmodta a sztorit, mint ahogy az valójában történt, és másnap már azt a változatot hallottad vissza, de ennek így kellett lennie.

A cikkben egy kicsit talán eltúloztam a dolgokat, lehet, hogy azért, mert bennem jobban megmaradtak a szokatlan dolgok. Úgy gondolom, hogy ettől az egy héttől megkaptam, amit vártam, sőt egy kicsit még többet is!

Kőrösi Lily
képek: Balogh Zsombor és 11.-esek videói