„Majd a Béla.”
Ezt mondogatjuk az AKG-ban gyakran. Nem kell soha folytatni, mindenki tudja, hogy róla van szó, és hogy ő majd tényleg. Időben, jól. Beszkenneli, kinyomtatja, lemezre menti, átmásolja, megszerkeszti, betördeli, „ráviszi” a korrektúrát, megrajzolja a grafikákat, elkészíti a térképeket és ábrákat, megtervezi a borítót, illetve hát... végül is az egész kiadványt szőröstül-bőröstül. Egészen addig, hogy otthon, a szobában térdelve majd egyenként bekötögeti a példányokat. Igaz, a szerzők késtek a kézirattal, az órarend nem állt össze idejében, a képszerkesztő nem találja a képet, a szerkesztő nyaral, de majd a Béla behozza a lemaradást.
Csak be kell nyitni a kiadóba, ő biztos hogy ott van, görnyed a számítógép mellett. Feláll, óriásként magasodik, nagy fekete szakálla, mint egy orosz narodnyik látnoké, és persze – az örök maximalista – morog. „Ezt is most hozták, ezzel meg nem tudom, hogy most megint mit akarnak,… ááá…” – és legyint megadóan. „Tedd csak le, majd megnézem.” Legtöbb panasza mégis a gépre van, erre a se-veled-se-nélküled társra. A kézműves korból ittmaradt ember, akinek – akárhány programot ismer –, mégiscsak ellenfél a gép a maga szeszélyeivel. Mutatja, épp egy címlapot tervezget, a sokadik változatnál tart. Kedvenc betűtípusával szedi, ilyesmivel, ezzel is mintha a múltba vágyódna. A gépről persze hamar átterelődik a szó a világra, a nagy összefüggésekre. Mert Béla mellesleg valóban próféta: költő és festőművész. Míves meghívót ad át új kiállítására. Majd’ évente van egy valahol. A papírra hordott esetleges foltokból alkot groteszk arcokat, engedve, hogy ők ketten az esetlegességgel meghökkentően érdekes kompozíciókat hozzanak ki. A meghívón a kép mellett egyik verse.
Hány munkatárs fordult már meg az AKG Kiadóban, 1994 óta, amióta itt dolgozik! Beosztottak és vezetők jöttek-mentek, sőt, maga a kiadó is megszűnt körülötte, de Béla úgy látszik, örök. Hisz neve a jövő idővel kapcsolódik: majd ő.
Hát nem.
A múlt idő vette át a terepet. „Életem néhány életbevágóan fontos felismeréstől – az élet önképzés, a gondolkodó: önmagát kibontani próbáló csomó – egyetlen feladattá zsugorodott: kihasználni a haláltól kapott gondolkodási időt” – írta magáról honlapján. (http://appelbela.drezign.hu) Vajon érezte-e, hogy a gondolkodási idő kevés? Nem tudom. De az agya folyamatosan lázasan járt, mint egy kisgyereknek. Folyamatosan bogozta önmaga csomóját. Mintha ezzel is egy határidő hajszolná: a napi koloncos megbízatások mellett is folyton olvasott, írt, festett, eszmét cserélt. Meg nevelte, terelte Karcsit, képzőművészeti téren tehetsége örökösét, akire okkal lehetett büszke. Közös kiállításuk is volt.
Mindeközben persze mögötte is ott állt végig egy asszony, aki nélkül mindez nem ment volna: Zsóka.
És most majd?...
Lőrinc László