Népszava, 2008. október 4.
Az AKG Szubjektív magazin munkatársának cikke
A cikk eredeti képe az újságban
A
szocializmusban a vezetőség mindenhol jelen volt valamilyen formában,
emlékművekben, reklámokban vagy akár az emberek beszédében, mint az a valami,
ami meghatároz mindent, amitől minden származik. Ünnepségeken, beszédekben,
könyvekben mind azt fejezte ki, hogy mennyi mindent ért már el, mennyi mindent
adott már a népnek a rendszer és még mennyi mindent fog jobbítani a világon.
Minden emberbe azt akarta elültetni, hogy gondolkodás helyett inkább csak
dolgozzon lelkesen az állami üzemekben, földeken, mert csak így lehet
nagyszabású célokat elérni. Alapvető tényként kezelte, hogy minden ember nagyon
lelkes az általuk kitűzött célokkal kapcsolatban, és szereti a kormányt és a
Szovjetuniót. De valójában az emberek nem nagyon hittek ezekben, de ezt nem
hangoztatták, a legtöbben elfogadták, ami van, és nem nagyon gondoltak arra,
hogy ez másképp is lehetne. Persze akadt jó pár kivétel, de a kormány
szakszerűen befoltozta a nyíltan feltárt valóság képezte lyukakat, az embereket
pedig eltette valahová, ahol nem sok vizet zavarhattak. Persze sokan élvezték a
rendszer vívmányait (a kormányon kívül is), akiket a szegénységből, elnyomás
alól húzott ki a nagy egyenlőség. Ők sokszor hittek is a célokban, melyek között
sok volt a szép, még ha ezek a gyakorlatban teljesen máshogy néztek is ki, mint
ahogy ezeket lefestették. Például az állam rengeteg lakóhelyet épített az
embereknek, még ha ezek nem is teljesen olyanok voltak, amilyet az ember
elképzel magának. Az, hogy minden az állam kezében volt, lehetővé tette, hogy
egységesítve hatalmas ipar épülhessen ki, ez pedig bőséges termelést
eredményezett, hatalmas házak, gyárak, vasutak épültek, új települések nőttek ki
a semmiből. Ennek az volt az árnyoldala, hogy az ész nélküli iparosítás és
termelés felborította az addig a földdel összhangban élő népek életét, a földhöz
való viszonyát. A természetet mint kiaknázható, végtelen erőforrást kezelte, és
kivágta, pusztította, kiszívta a földből azt, ami ott örök kincsként nyugodott,
hogy saját, tiszavirágéltű műveit húzza fel belőle. Bele lehet gondolni, hogy ez
kinek érte meg. Valakinek biztosan, mert ezek a dolgok elvileg az ember
érdekében történtek, az embernek építették fel azt a sok mindent, ami a magyarok
életének ma is meghatározó eleme. Valakiknek ezt nagyon ki kellett találni, akik
valószínűleg azt akarták, hogy senkinek se legyen az övékhez hasonló hatalma,
senki más ne tudjon vagyont felhalmozni, és senkinek se legyen beleszólása
semmibe rajtuk kívül. Ennek az egyoldalúságnak a következménye volt az is, hogy
nagyon kevés fajta termék létezett, nem volt milliónyi cég arra, hogy kielégítse
minden ember sajátos igényeit, hogy változatossággal szolgáljon. És mivel a nagy
állami vállalatnak semmilyen hivatalos konkurenciája nem volt, nem is volt
szüksége arra, hogy bővítse kínálatát vagy jobb termékeket kínáljon, mert úgy is
mindenki azt veszi meg, ami van. Persze ez Nyugaton nem így volt, az onnan
hozott különleges cikkeknek nagy értéke volt Magyarországon, mindenki szeretett
volna onnan öltözködni, és megpróbálták pótolni az itt hiánycikknek számító
dolgokat, melyekhez egyébként soha nem tudtak volna hozzájutni. A vezetőség
próbálta késleltetni, hogy az emberek tömegesen felismerjék azokat az
ellentmondásokat, amelyeket a nyugati világgal találkozva fedezhettek fel. De
később, mikor már ezek nyilvánvalóvá váltak mindenki számára, legalább meg
tudták akadályozni, hogy hangoztassák, és korlátozták az emberek lehetőségét
arra, hogy a Nyugattal kapcsolatot teremtsenek (pl. meghatározott mennyiségű
valuta és utazási lehetőség). Az 56-os forradalom volt egy nagy választóvonal a
rendszerben, mert, habár ezt akkor nem ismerték be, valahol győztesen zárult le,
és a vezetőség ráébredt, hogy sok dolgot, amit eddig megtettek, már nem tehetnek
meg (nyíltan). A magyarországi helyzet még mindig úgynevezett
frizsiderszocializmus volt a keleti blokk többi részéhez képest, az ottani
országoknak Magyarország olyan volt, mint az ittenieknek a Nyugat. Jobb
életkörülmények, valamivel változatosabb termékpark és szelídebb szabályok.
Habár a rendszer hivatalosan megszűnt, és az eszmék, külső jellegzetességek egyik napról a másikra eltűntek, a régi rendszer keze nyoma még mindig itt van Magyarországon.
Kocsubej Alexander, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium tizennégy éves tanulója