AKG
HandaBanda évfolyam
2004.
baranyai[kukac]akg.hu

2004. március 29. - április 1.

A Gandhi diákjai

Amikor megérkeztünk a gimnáziumba, három lány vezetett végig minket. Udvariasak és segítőkészek voltak, emellett erősen kiszemelték maguknak egyik társunkat: Bandit!!!

Mikor már az egész iskolát végigjártuk, kimentünk az udvarra, ott lepihentünk, és észrevettük az ablakból Sanyót és Imrét, akik kiszámolták az üvegen keresztül, kinek ki jut, Széni tanárnő örülhetett, meg is hívta őket Pestre. Ki is jöttek hozzánk, mint később elmondták, németeknek néztek minket („így nem öltöznek magyarok”).

Első dolguk az volt, hogy meglessék, ki milyen színű bugyit visel, és mikor sikerült megfigyelniük, hangos kiáltással adták tudtunkra, és átadták a megszerzett infót egymásnak is. Velük különösen összebarátkoztunk (ha már ilyen „személyesen” megismertek miket) és együtt töltöttük velük a nap többi részét.

Rajtuk keresztül sok minden világossá vált számunkra, és sok mindenre rájöttünk viselkedésükkel, gondolkodásmódjukkal kapcsolatban. Például arra, hogyan viszonyulnak a fiúk a lányokhoz, s el kell hogy mondjuk, nem túl pozitívan. Elmondásuk szerint a csajok „kutyák”, akiket kutyavásáron nem vettek meg, azok itt találhatóak. Ez számunkra elég erős megfogalmazásnak tűnt, de a gandhis lányok csak mosolyogtak rajta. A fiúk szerint az iskolában a szerepek felcserélődtek a lányok a fiúk között.

Mikor az iskolában jártunk, épp a negyedéves vizsgáik előtt álltak, s úgy tűnt, elég negatívan álltak hozzá, semmi reményt nem láttak arra, hogy jól fog sikerülni. A „megyek, gyorsan megbukok” mondat gyakran hangzott el. Ám mégis, mikor kijöttek – igaz néhány kivétellel – mind ujjongott, és mind az öt ujját mutatva rohangált a gyönyörű iskola folyosóin.
Akadt viszont olyan is, aki sírva jött ki egy-egy vizsgateremből, de tíz perc elteltével már a többiekkel nevetgélt.
Mikor elmentünk WC-re, a srácok annyira segítőkészek próbáltak lenni, hogy még be is kísértek minket, és sminkelési tippeket adtak nekünk.

Beszélgettünk egy ottani nem roma diákkal is, elmondása szerint egy hét kellene, hogy megutáljuk „őket”, s véleménye szerint megalapozottak a róluk szóló negatív előítéletek. (De ez csak egy vélemény a sok közül.)
Később átmentünk a kollégium épületébe, ahol „régi” barátainkon keresztül újakat is megismerhettünk. Köztük Tamást is, akinek állításai szerint három gyereke van, egy kislánya, és iker fiai. A sztori enyhén hihetetlennek tűnt, de érdekes módon, mikor odahívta diáktársait, mind egyértelműen alátámasztotta állítását, s megadták a gyerekei pontos születési dátumát, tehát Tamást nem hagyták cserben. Mai napig nem derült ki az igazság, ezért valószínűleg jövő héten visszatérünk, és a 18 éves Tamás bemutatja gyermekeit.

Sikerült azt is leszűrnünk egy napos látogatásunk alkalmával, hogy igenis erősen kötődnek szüleikhez és családjukhoz, és várják a hétvégét, hogy haza mehessenek. Kíváncsiak az újdonságokra, amikor megkérdeztük tőlük, hová szeretnének a nagyvilágban eljutni, a válasz Amerika volt. Mindegyikőjüknek konkrét továbbtanulási célja volt, nagyrészt a katonaság és a rendőrtiszti főiskola irányába. A látogatáson nagyon jól éreztük magunkat.

Takács Eszter, Czifra Kinga