AKG
HandaBanda évfolyam
2004.
baranyai[kukac]akg.hu

2004. március 29. - április 1.

Jó utat!

Latcho Drom

A film bizonyos szempontból úgy hatott rám, mint a Baraka című alkotás, melyben Földünket láthatjuk sokféle megközelítésből. Egyes részei lenyűgöztek, másokon megborzongtam, de ha belegondolunk, ez nem más, mint a puszta realitás. A film feldolgozását az is nehezítette, hogy a történet – bár nehéz elhinni – napjainkban játszódik. A cigányság útját, a mai, szétszórt állapotát, az elfogadottságukat, a boldogulást mutatja be.

A filmben különböző epizódokban ismerkedhetünk meg egy-egy térség roma kisebbségével. Minden epizód alatt visszatérő, domináló motívum a zene, a közös táncok, éneklések – mint ahogy a cigányok életében is meghatározó szerep jut ennek a „szertartásnak”. Dokumentumfilmszerűen, ám valójában gondosan megrendezett módon kalauzol minket először az indiai helyszínre. Szárazság, sivatag. Mintha egy egész más népről lenne szó, mint akiket a saját városunkban is láthatunk. Ugyan küzdeniük kell az életben maradásért, de melyik természeti népnek nem kell? Ebben az epizódban lenyűgöző rituálénak lehettünk tanúi, ez volt az egyik véglet a film megélésében (az ilyen és ehhez hasonló jeleneteknél szervezetem, testem, eddig nem tapasztalt módon reagált). Amikor ezt a jelenetet néztem, arra gondoltam, a film végig a nincstelen, ámde büszke, állattartó népcsoportról fog szólni, de a film készítője jól tudta, hogy a cigányság ma nem ez. Hamar kiestünk a mámoros érzetből, mikor Isztambulba kerültünk, ahol apró gyerekek alantas munkával küzdenek a létért, majd Romániába, Magyarországra, Szlovákiába, mely helyeken a kirekesztettséget, a zord életkörülményeket szemlélteti egészen megdöbbentő módon. A döbbenet tárgya, hogy a mozitól 200 km-re abban a pillanatban is élnek a filmben látottak. Szóba (énekbe) kerül az is a romániai résznél, hogy ez az etnikum még akkor se lélegezhetett fel, mikor már az ország, ahol élnek kiharcolta a függetlenségét és a népszuverenitást. A nagy szabadság rájuk nem vonatkozik hagyományos értelemben.

Egy nagyon fontos rész, mikor egy öreg hölgy a világháború alatt sok roma által megélt holocaustról, a „fekete madárról” énekelt, mely kitépte szívét. Ha már a történet alatt végigmegyünk a történelmükön, ez egy elengedhetetlen rész. Bizonyos esetekből nem tanulnak az emberek. Ezért hiányolom a többszöri „emlékeztetést” a médiából, filmekből, ugyanis hajlamosak vagyunk elfelejteni nem tetsző dolgokat.

További két epizódot is láthattunk, egy francia életkép, ahol nyilván a társadalom toleranciájából fakadóan az élet egy kicsit egyszerűbb, ám mégis valamifajta vándorlásra vannak kényszerítve, valamint egy spanyol jelenet, ahol a lakásfoglalások ellen lép fel az illetékes szerv. A zárójelenetben, mintegy summázva a film üzenetét, egy nő énekli el az eddigre már mindenki számára világos kérdést, miért nem nyugodhat ez a nép.

Véleményem szerint nem minket kell meggyőznie a filmnek. Nem is meggyőzni, vagy okítani, csupán megmutatni kíván a készítő. Napjainkban könnyű utálkozni, s mivel se saját államuk, sem erős képviseletük nincs, könnyű célponttá válnak a mindenhol kisebbségben lévő romák. A felvilágosítás az állam feladata lenne, de ha pont az önkormányzatok azok, akik kirekesztenek, és megtagadják a lehetőséget a felzárkózásra, akkor miről beszélünk? Ki mutat példát? Az emberek többsége magától nem változtat véleményt, és a sztereotípia csak durvul, ha nincs esély sem a negatív precedensek kiküszöbölésére.

Boross Martin

Latcho Drom
színes feliratos francia dokumentumfilm, 1993
rendező: Tony Gatlif