MÁNDY IVÁN: HAJNALI SZÉL

Az volt a feladatunk, hogy Mándy Iván Hajnali szél című novellájához kellett befejezést írni. Pontosabban: a szövegnek egy részét (kb. a felét) felolvasta a Takács, majd megkaptuk fénymásolatban, és ehhez kellett valamilyen folytatást írni, úgy, hogy az tartalmilag és stílusban illeszkedjen (vagy ne) az ismert részhez. Csak a megírás után hallhattuk a második felét.

I. rész

Reggel ötkor megyek kaput nyitni. Van egy öreg vekkerem, de nem húzom fel. Minek? Felébredek úgyis. Így télen villanyt gyújtok, aztán egy darabig csak állok a szoba közepén, és a nyakamat vakarom. Ez olyan jó. Hanem azért mégiscsak elkészülök. A szvetterre fölveszek egy foltos könyökű kabátot, fejembe nyomom a kucsmát. Indulok lefelé.

A lépcsőház sötét, álmos. Egyik ablakban villany ég. A Lajoséknál. Aztán egyszerre csak sötét lesz az ablak. És már a gangon a Lajos. Köpcös, fekete kabátos férfi. Megy, megy, mintha attól félne, hogy eldűl. Lát, de nem köszön. Az arca puffadt. A szeme alja táskás, vörös. Talán még fel se ébredt.

Nyitom a kaput. Hirtelen megáll. Hátrafordul.

- Mi aztán rendben vagyunk - azt mondja. - Ilyenkor kelni. Nyáron még csak hagyján, de télen...

Aztán már megy. Belevész a sötétbe.

Én meg állok a kapu előtt. A havas szél vágja az arcomat. Szeretek így ácsorogni. A tér bódéi felé nézek. Úgy gubbasztanak, akár a vénasszonyok. Nem látni őket, csak sejteni. Valahol kocsi zörög. Álmosan, egyhangúan. Egy kutya ugat fájdalmas fahangon. Félek ettől a hangtól. De mégse tudok bemenni. Hallgatni kell. Aztán egyszerre csönd. Mi lehet vele? Eldőlt az éhségtől? Ki tudja?

Különben már söpröm a havat a ház előtt. Körülöttem ritkul a sötét. Már a bódékat is látni. Kocsik tűnnek fel. Egy-egy ló feje.

Aztán egy arc. Vékony, vörös arc. A haja lenyírva. Szakadozott kiskabát, tornacipő. Adok neki egy cigarettát. Kérdezni nem kérdezek semmit. A toloncból jött. Hová megy? Ő se tudja. Akárcsak ez a kislány a ház előtt. Valami asztalkendő van rajta. A lábán rongy. A falhoz dűl, reszket.

Ilyeneket látni itt reggel. Az ember megszokja, akár a havas szelet vagy az esőt. Hanem azért ez nem tiszta dolog. Az ilyeneket be kéne hívni. - Nézd csak, gyere ide a kapu alá. Melegedj. - De ezt még soha nem mondtam. Még át is kutatom a lépcsőházat meg a padlást, nem bújt-e el valaki.

Egyszer két gyereket találtam. A padláson, igen. Két kisfiút. Úgy összebújtak, akár egy halom rongy. Hanem a szemük égett. Nem szóltam semmit. Csak néztek. Hát én nem is tudom, hogy mit éreztem akkor... Beszélni kezdenek. Egyszerre mind a ketten. Valami bácsiról, aki veri őket. És hogy a nagymamájukhoz mennek. De én csak a szemüket nézem.

- Jófélék vagytok. Megszöktetek a javítóból.

Ezt mondom. Nem, talán nem is én mondom. Nem akarom bántani őket. Hát akkor miért? Olyan görbén néznek. Gyűlölködve. Hajtom őket kifelé. Kapkodják a lábukat. Közben hátra-hátrasandítanak. És már mellettem a házfelügyelő meg még valaki.

- Rendőrt kell hívni!

- Az ilyenek a legveszélyesebbek.

De akkor a gyerekek már kilógtak. Én meg csak állok a kapuban. Nem értek semmit. Hallom a nevemet.

- A Bicskás vigyáz a házra. Az igen.

Előttem a fekete bajuszos házmester. Valahogy szeretnék az arcába vágni. De csak sodrok egy cigarettát. A földet bámulom.

Sokszor gondolok arra a két gyerekre. Éjszaka, ha a kóbor kutyák vonítását hallom. De nappal is. Egyszerre csak előttem vannak. Állnak és néznek rám.

Délután, ha összeszedem a szemetet, lemegyek a kocsmába. Nem mintha nagyon szeretnék inni. Csak hát, hogy emberek között legyek egy kicsit. Hogy is van ez? Az ajtók előtt szemetesláda. Olykor kiszól valaki.

- Na, Bicskás, ma aztán hideg van!

Én meg bólintok. Az ajtónak bólintok. Mert akkor már bement. Valaki lerobog a lépcsőn. A vállamra csap. - Mi újság, öreg? - És már lent van a földszinten. Inkább semmit se mondanának, semmit se kérdeznének. Inkább semmit.

Hanem a kocsma érdekes hely. Örökké zajos. Annyi, de annyi ember! Abban a kis hátsó szobában szeretek üldögélni. Az valahogy kedves. Olykor leül valaki az asztalomhoz, aztán már kész az ismeretség. Ide jár a sarki tűzköves, a pengeárus. Egy nő, aki valahonnan vidékről jön föl az árujával. Kemény, férfias arca mintha frissen lenne vasalva. Énekel. Mély, zengő hangon. Mi meg vele. Ilyenkor jó. Emberek között vagyunk.

Aztán csönd. A hangomat hallom.

- Egyszer a negyedik emeleti folyosón láttam egy nőt. Már úgy estefelé lehetett. Finom nő volt. Magas, karcsú. A szőke haja csillogott. Sírt. A falhoz dűtötte a fejét, és egy ajtóra bámult. Én meg nem tudtam, hogy maradjak-e vagy menjek? Észre se vett. Aztán felém emelte a könnyes arcát. De akkor se látott meg.

- Na és aztán?... - Csodálkozó tekintet mered rám. Még egyszer kérdi. - Na és? Mi van abban, hogy valaki sír? egy nő?

- Semmi, csak úgy mondtam.

Forgatom, nézem az üres poharat. Aztán fizetek és megyek.

Föl a szobámba. Ruhástul rádűlök az ágyra, és csak fekszem. Zongora szól. A harmadik emeleten játszik a Révészék kislánya. Többször elakad, aztán folytatja. Ismerős dallam. Talán gyerekkoromban hallottam.

Hirtelen fölkelek. Lemegyek a kazánházba. Mintha félnék fent maradni. Egyedül a zongorajátékkal. Annyi mindenre gondol olyankor az ember.

Nem jó az. Végezzük a dolgunkat.

Nem, ezt a fiút nem tudtam elküldeni. A kapu előtt kuporgott, szakadt kabátban, cipőben. Akárcsak egy rongycsomó. Az arca piros, mintha lángolna. És ahogy a sovány, vézna karja kinyúlt a kabátból... vigyorgott. De mintha sírna. Én meg csak néztem. Eszembe se jutott, hogy elkergessem. Mondjon a házmester, amit akar. És a lakók is. Hiszen, ha elmegy innen... Akkor lop, gyilkol, vagy pedig... Ki felel érte? Ezt mondják meg nekem. Hanem azért nem vágtam barátságos képet. Még rá is mordultam.

- Szedd össze magad! Fönt kapsz egy kis meleg ételt.

/Ha az olvasó is szívesen ragad billentyűzetet, nem ismeri a végét, és hajlandó lenne ötleteit a befejezésre vonatkozóan megosztani velünk, akkor ne olvasson tovább, hanem írja meg az Ön verzióját a takacsg[kukac]gedeon.akg.hu e-mail-címre./

A Hajnali szél befejezése

Alma Bella

Megszántam. Mégcsak nem is közömbös nekem. Furcsa. Az ilyenek iránt eddig mindig csak gyűlöletet éreztem. De ő... ez hogyan is lehet?

Megyünk föl. Nem szólunk egymáshoz. Csak a pici cipők finom kopogását hallom. Csöndben, némán haladunk a lakás felé. Közben csak cikáznak át a gondolatok az agyamon. Mint a villámok. Beengedni talán nem fogok egy ilyen senkit? Miért jön? Elküldjem? Miért hívtam? Igen, van benne valami. Nem, azért sajnálni ..., dehogy sajnálom! Nevetséges. Úristen, nem szabad. De, sajnálnom, azt lehet. Együttérezni nem.

A bejárati ajtónál vagyunk. Ijesztő érzés, így valakivel. Eddig egyedül voltam. Most vele. Társaság. Beszélgetés.

Enni ígértem neki. De előre nem engedem.

- Állj meg itt. Állj meg itt és várj az ételedre. Ne mozdulj. Érted? Ha elmész... a te bajod. Éhenhalsz. Hallod? Itt állj. Ne mozdulj.

Gyorsan besiettem a konyhába. A cipőmmel a lábamon. Pedig sáros. Erre ilyenkor mindig ügyelek, hogy levegyem. Most, most meg besározom a szőnyeget. Miatta, csakis miatta. Van főzelék. Meg tejberizs. Mit adjak oda? A tejberizs jó hidegen is. Megeszi. Még örül is neki. Hiszen éhezik. Ez kenyérhéjon él. Szárazon. Vízzel. Most tejberizs. Apró öröm lesz neki. Még ha az ajtóban kapja is.

Mivel egyen? Kanállal? Megvárom míg megeszi. Álljak az ajtóban, és bámuljam, hogy eszik? Feszült helyzet. Kínos. Dehogyis! Inkább furcsa. Be kellene hívni. Csak ide. Ide a folyosóra. Van egy rossz kis sámlim, Még a nagyapám csinálta, hogy rajta üljek. Hát most ő fog. A nyitott ajtón bejön a hideg. Kihűl a lakás. Kell az a sámli. Fáradt lesz. Így is az, minek kínoznám.

Kis tányérba öntöm a rizst. Édes és sűrű. Tápláló. Ez kell neki. Igen. Evőeszköz. Tehát a kanál. Jó nagyot adok. Hamarabb elfogy.

Hozom a sámlit. Még kispárnát is rakok rá. Tányér, kanál, sámli. Enni. Még sok is talán egy ilyennek.

Elindulok vissza, az ajtó felé. Megpillantom. Ugyanúgy ott áll. Teljesen ugyanúgy, mint ahogy otthagytam. Görbe háttal, behúzott nyakkal. Talán levegőt se vett. Kibírná. Egy ilyen mindent kibír. Megtanítja rá az élet. Merengőek a szemei. Alig vesz észre. Talán az ételre gondol. Azért merült el ennyire a gondolataiban. De mikor meglát, elkezd égni az a szempár. Már a szemeivel eszi az ételt. Közeledem hozzá. Türelmes, vár a sorára. Átnyújtom az alumínium-tányérkát a nagyfejű kanállal.

- Bejöhetsz. Igen, be, ide a folyosóra. Nézd, itt egy kis ülőke. Kihoztam neked, kihoztam a szobából. Ülj rá. Egyél.

Tágra nyílik az a szempár. Kérdően néz rám. Mit akarhatok tőle? Őszintén, én is csodálkozom magamon.

Leül, összekuporodva. Nekiáll az ételnek. Jóízűen eszik, ízlik neki. Nem csoda, hiszen sűrű és édes. Csak hideg, de ez nem számít. Hamar megeszi. Hiba volt nagykanalat adni neki, Jó lenne, ha maradna. Szeretném, mert egyedül rossz.

Visszaadja az üres tányérkát. Hálás pillantást vet rám. Lassan feláll. Kiegyenesedik, de még mindig görbe kicsit. Elindul az ajtó felé. Nem, nem akarom hogy menjen, Ne, maradjon még. Nem is kérdeztem róla semmit. Ki lehet? Kétségbeesetten keresem a szavakat. Úristen, mit mondjak? Nem jön ki hang a torkomból. Nem megy. Látom a kabátból kilógó vézna karjait. Kifordul az ajtón, jobbra a lépcső felé. Tényleg el akar menni. Lassú, lomha a mozgása. Pedig milyen fiatal.

Hallom a lépcsőn lefelé haladó pici cipők egyenletes kopogását. Ajtócsattanás.

Zeller Emil

Nem vártam meg, amíg feláll. Elindultam a lépcsőházban föl a lépcsőn. Mögöttem jött a fiú. Néha megállt pihenni, ilyenkor türelmetlenül hátranéztem. Amikor harmadszorra állt így meg, hátraszóltam:

- Nem jössz már?

Később vettem csak észre a csúnya sebet a térdén, ami miatt sántított.

Az ötödikre mentünk. Visszhangzott a fiú csoszogása.

Elővettem a kulcsomat, mely felfelejövet egész végig a zsebemben csörgött, és kinyitottam az ajtót. Bementünk a szobámba. Nagyon hideg volt. Hiába megyek le a kazánházba.

A fiú állt a szobám közepén. Leültettem. Nem szóltam egy szót sem. Begyújtottam a tűzhelyt és ráraktam a karfiollevest. Néztem a fiút. Kerülte a tekintetemet. A leves felmelegedett, a felét bádogcsajkába öntöttem, a fiú mohón szürcsölte, az állán lefolyt a leves. Miután kiitta, letörölte az állát. A szemembe nézett.

- Köszönöm.

Először szólalt meg. A csajkát a tűzhely szélére rakta.

- Aludj! - mondtam. Fáradt lehetsz!

A fiú csak bólintott. Összehúzta magán sötétbarna férfikabátját. Néztem, hogyan alszik el. Miután elaludt, leültem a gangra néző ablak melletti kisasztalhoz. Folytattam a hímzést. Nagyon szeretem ezt csinálni szabadidőmben és közben nézni az embereket, akik végigmennek a gangon. Majd később felkeltem a fiút és visszamegyek a kazánházba, hátha tehetek valamit.

Nézem az embereket. Az előbb Millerné, aztán egy ismeretlen asszony ment el az ablakom mellett. Az ismeretlen asszony a Pappékhoz jött. Később egy elegáns szemüveges ember lépett a gangra. Bizonytalanul nézett körbe. Elindult. Megállt a Lajosnál és csöngetett. A Lajos felesége nyitott ajtót. Nem hallottam mit beszéltek, csak azt, mikor Margitka a férjének kiabált:

- Lajoskám, gyere csak ide egy kicsit.

Lajos megjelent az ajtóban, meleg pulóver, nadrág, papucs, rajta hálóköpeny. Látszik, hogy evett. Borzas fekete bajszán egy kis morzsaszem volt. Füleltem, de így sem hallottam, hogy mit beszélnek. Csak azt láttam, hogy Lajos nemet int a fejével. Folytattam a hímzést. Nem érdekelnek a Lajos ügyei. Összerezdültem az erős csöngetéstől. Ajtót nyitottam, az elegáns, szemüveges férfi volt az. Nem nyújtott kezet, bemutatkozott:

- Csordás Endre vagyok, az árvaotthontól. A gyerekért jöttem. A szomszédai mondták, hogy látták feljönni a lépcsőházban.

Felkeltettem a fiút. Azt hittem ellenkezni fog. Nem, szó nélkül lépett ki a gangra Csordás mellé. Mintha előre tudta volna mi fog történni. Köszöntem. Csordás biccentett, elindultak. A fiú mereven nézett előre. Megkerülték a gangot, majd elindultak lefele a lépcsőkön. Az ajtóban álltam. Sokáig hallottam, miként kopog, visszhangzik léptük.

Négy nappal később a pályaudvar környékén jártam fűtőanyagot venni, a harcsabajuszos házmester parancsára. Befordultam egy utcába és láttam, ott gubbaszt a fiú a koszos falnak támaszkodva, szemei ravaszul csillognak, keresi az embert, aki megszánja őt.

Falevél Fanny

Feljött. Végig mögöttem maradt, mint valami árnyék. Én diktáltam a tempót, ő csak osont utánam némán, engedelmesen.

Felértünk. Előreengedtem, de ő megállt, zavartan toporgott. Mintha egy pillanatra meg is gondolta volna magát, hátralépett, s kérdő tekintettel nézett rám. Én már nem játszottam a szigorú házmestert, elfeledkeztem kitalált szerepemről. Kedvesen rámosolyogtam.

Ekkor minden kétsége elszállt. Belépett a szobába, s mindent tüzetesen megvizsgált. Nem szólt egy szót sem, de ahogy a meleg felmelegítette megfagyott kezét és lábát, arcán boldogság sugárzott.

Melegítettem neki egy kis levest és főzeléket. Ő közben kikerekedett szemekkel nézte a könyveket, a falon lógó képet, díszeket.

Enni hívtam. Az egészet megette. Fölállt, s menni akart. Hiszen én mondtam, hogy ételt kap tőlem. Mást nem mondtam. Mégis szerettem volna, ha marad. Egyedül voltam, s erre igazából csak most döbbentem rá.

Mondtam neki, hogy maradjon. S akkor megszólalt. Hangjában nem volt kételkedés. "Nem lehet, várnak a barátaim" - mondta. A barátai. Neki voltak barátai.

Mondtam, hogy akkor jöjjön el máskor is, adok neki ételt. Azt nem mondtam, hogy hozza a barátait is. Én azt akartam, hogy ő jöjjön.

Nem jött. Soha többet.

Fekete Ribizli

Keresgéltem a kulcsom. Belépünk, leül. Didereg. Becsukom a félig nyitott konyhaablakot.

- Éhes vagy, mi?

Bólintás a válasz. Pár perc múlva kész a rántotta. Mellé friss kenyér, utána egy kis forralt tej. Szótlanul befal mindent.

- A toloncból szöktél, ugye?

Megint bólintás a válasz.

- Itt nem maradhatsz...

- Tudom. Gyors, rideg válasz. - Köszönöm - szól, feláll, s kimegy. Utána szaladok, már megy le a lépcsőházban. Visszamegyek a meleg lakásba. Pár nap múlva látom újra, valamit a hóna alá szorítva fut. Aztán soha többé...

Mandula Ella

Fölmentünk a lépcsőn. Ő hangosan csoszogott. Nem beszélt, csak a lépcsőház sötét falait bámulta. Beléptünk a lakásba. A zongorajáték abbamaradt, hirtelen. Mintha valaki fülelne, s figyelné kit hozok föl a lakásba. A fiúra rászólok, hogy vegye le a cipőjét. Én addig bemegyek a konyhába.

Még mindig nem tudom miért, miért hívtam föl. Még a vacsorám is meg kell vele osztanom. De mégis, amikor azokkal a csillogó szemeivel rám nézett. Szegény, biztos nagyon éhes.

Beinvitálom a konyhába. Leül a székre. A kopott lábas tartalmát két tányérba kaparom. Ő csak nézi, szinte szuggerálja az ételt.

Elérakom a tányért. Összekulcsolja a kezét, csukott szemmel valamit az orra alá mormol. Imádkozik. Én csak bámulok rá, a hidegtől kirepedezett ujjai görcsösen szorítják egymást. Arra gondolok, mit élt át ez a gyerek. Mennyi szenvedést. Ki hallgatja meg azokat az imákat, amiket már annyiszor elrebegett.

Eszünk, ő mohón, kapkodva, nekem nincs étvágyam, csak bámulok magam elé, és magamban imádkozom.

Mándy Iván

Úgy ugrott fel, akár egy éhes kutya. A karját előredobta, a teste utánarándult. Nem szólt egy szót sem. Mögöttem kullogott. Hátranéztem. A fal mellett jött. Lógatta a fejét, mintha nagyon, de nagyon nehéz lenne. És most még jobban emlékeztetett egy kutyára.

Odafönt se szólt. Nézte, hogy főzöm a teát, hogy vágom a kenyeret. Olykor a tüskés haját kaparta. Falta az ételt. A kezem után kapott. Alig tudtam elrántani. Nem szeretem az ilyesmit. Mire jó?

Evés után fölugrott, mintha valaki ráordított volna. Ócska sapkáját a térdéhez szorította. Állt és várt. Megfogtam a vállát. - Te most itt maradsz.

A házmesternek pedig azt mondtam:

- Az a suhanc velem dolgozik. Kell valaki, aki segítsen.

A hideg fényű nap besüt a lépcsőházba. Gáborral mossuk a lépcsőt. Előttünk a vizesvödör meg a rongy. Fölállok. Megdörzsölöm a derekamat. Aztán leülök egy ablakmélyedésbe. Cigarettát sodrok.

A fiút néztem. Egy percre se emeli föl az arcát. Szinte a lépcsőhöz tapad. Kicsit lassú. Hiába, nem szokta meg az ilyesmit.

Hirtelen fölkapja a fejét. És megint úgy néz rám... Igen, mintha várná, hogy elkergetem. Ügyetlenül, sután fogja a rongyot. A víz a cipőjére csorog.

Nem szeretem, ha úgy néz. Lecsúszok az ablakpárkányról, és már együtt dolgozunk. Különösen keveset beszélünk. Mintha a szótól is félne. Talán, hogy kérdezek valamit. De

hiszen nem kérdezek semmit.

Föntről lépések. Hócsizmát látok. A Nagynét. Karján szatyor.

- Eridj , Gábor.

Kifacsarja a rongyot. A nadrágjába törli a kezét, és megy a Nagynéval. Tudom, hogy egész úton meg se szólal.

Délután a szobámban...

Az ágyon pipázok. Gábor rántottát csinál. Jól főz. Hol tanulhatta? Jólesik látni, ahogy mellettem mozog. Valahogy már a tekintete sem olyan ijedt. De még nem beszél. Valami egyszer történhetett vele. Azóta fél. Fél az emberektől. De hát tőlem is? Egyszer csak megkérdi:

- Meddig maradhatok? Úgy értem, hogy mikor küld el? Mert voltam én már így, kifutó, mindenféle... Azt mondták, hogy loptam...

Kopognak a szavai. Én meg csak hallgatom. Nem szólok semmit.

- Tovább kellett menni. Mindig tovább. Egyszer elkaptak. Itt, a téren. Hogy csavargok. A fejemet ütötték. - Fel-alá járkál a szobában. Olykor rám néz. Várja, hogy mondjak valamit. Megáll előttem. Rám kiált. - és ha loptam? Verekedtem, kártyáztam!... Na és?!...

Hirtelen lehull egy székre. A tenyerébe dűti a fejét. Szaggatottan lélegzik. Az ajka remeg.

Csönd. Valaki jön föl a lépcsőn.

A házmester kabátjáról hiányzik egy gomb. Ősz szálak meredeznek elő a festett bajuszából. A fejét ingatja. Sóhajt.

- Hát, Bicskás, mi lesz azzal a fiúval? Nincs bejelentve, meg aztán... - Még mond valamit, de mintha nem erről akarna beszélni.

- Itt marad. Hová is küldeném? Öreg vagyok. Kell, aki segítsen. Hiszen mondtam már.

- Meglátja, egyszer baj lesz vele. Olyan sunyi a tekintete. A járása meg, mint a macskáé. Ki tudja, honnan jött?

- Nem küldhetem el.

- Jó, jó. Csak vigyázzon. - Elhallgat. A bajuszát tépkedi. - Tudja, Bicskás, úgy van ez... - Remeg a hangja. A cipője orrát bámulja. - A fiam gimnazista. Aztán egyetemre kerül. Igen. Egyetemre. Orvos lesz. Az ugye nagyon szép dolog, Bicskás? Orvos... Már most is olyan művelt. Hiszen annyit tanult. Egyszer beszélgettünk. Már nem is tudom, miről. A végén azt mondta: Ugyan kérlek, hagyj békén. Én csak művelt emberekkel vitatkozom. - Mert közbeszóltam valamit. Csak művelt emberekkel vitatkozik. Egyenrangúakkal. Ha ilyet mond, ha ilyet tud mondani az apjának, akkor az egész nem ér semmit. A gimnázium. Az egyetem. És az se, ha orvos lesz. Az se. Ha jönnek a barátai, kimegyek a szobából. Velem alig beszél. A feleségem se. Ők operába járnak, társaságba. Igen. Társaságba.

Szeretnék valamit mondani, de nem tudok. Látom, hogy kiesik a könny a szeméből. Az arca meg mintha összezsugorodna. Így áll egy darabig, aztán bemegy. Púpos a háta, akár egy öreg kemence.

Gábor az asztalnál áll. Vizet tölt a pohárba. Hosszú kortyokban iszik. Aztán megtörli a száját. Rám néz. És mintha valahonnan nagyon, de nagyon, messziről nézne.. A homloka vörös, de az arca fehér.

- Tegnap találkoztam a fiúkkal. Tudja, akikkel együtt csavarogtam, A cimborákkaL. Vidékre mennek.

- Aztán mi lesz abból?

Vállat von. Ujjával köröket rajzol az asztalon. - Igen, vidékre mennek. Mert itt már nem maradhatnak. Ismerik őket. Nagyon is ismerik őket. Velük tartok.

Nem kérdezem, hogy miért megy. Mikor megy. De ő mégis úgy beszél, mintha állandóan kérdezném.

- Jobb így. Higgye el, jobb így. Hiszen úgy néznek rám a házban... Biztosan magának is szóltak már. Tudom én azt. Úgyse maradhatnék itt.

Még mond valamit, de már nem figyelek. A szekrény aljából kihalászom az öreg hátizsákot. Inget teszek bele meg egypár holmit. Sok magamnak sincs. Közben, úgy oldalról, látom a fiú arcát. Remeg ez az arc.

- Hát maga? Hát igazán?...

Szembefordulok vele. Az asztalra teszem a hátizsákot.

- Hogy legyen valamid az útra.

Éjjel fölébredek. Mozdulatlan árnyék az ablaknál. A fiú. Kibámul valahová az éjszakába. Nincs már ő itt. Talán nem is volt soha. Mégis, talán ha azt mondanám: maradj... - Semmit se érne. Semmit.

Eljön az ablaktól. Az ágyamhoz lép. Lehunyom a szemem. Szuszogok, mintha aludnék. De érzem, hogy nem mozdul az ágyamtól. Nagy sokára fölnézek. Már nincs mellettem.

Kint az utcán fütyülnek. Ismerem ezt a dalt.

- Sötét az utca, sötét a város...

Szótlanul reggelizünk. Nem is nézünk egymásra. Aztán veszem a seprűt, ő meg a hátizsákot. Megyünk. Magányosan kopognak a lépések. Várom, hogy mondjon valamit, de csak hallgat.

Már lent vagyunk a kapualjban. Nyitom a kaput. Megérinti a kezemet, kisurran, mint egy árnyék. Utánanézek, de nem látom. A lépéseit hallom. Aztán csönd.

A hajnali szél csattog körülöttem. Felkavarja a havat. Végigtáncol a Teleki téren.

Mostanában sehová se megyek. Nem érdekelnek az emberek. Ha mégis szól hozzám valaki, olyan messziről hangzik. Egy dülöngélő árnyat látok, satnya hátizsákkal a vállán. Megy, megy, maga se tudja, merre. De kell, hogy menjen. Mint ahogy sokan elmennek a kapu előtt.

Én pedig bent állok.

A házmester megkérdi:

- Nem vitt el valamit magától az a fickó?

- Nem. Semmit.

- Na, nem tudom. Aztán azért lépett meg. Nekem beszélhet!

A Zsoldos úr is azt mondja a lépcsőn:

- Jól megjárta azzal az alakkal. Jelzem, én mindjárt láttam. Ahogy az nézett. Igazi tolvaj.

Semmit se mondok. Úgy ragaszkodnak hozzá, hogy Gábor lopott, mintha ez nekik örömet okozna. És azóta beszélnek velem. Szinte szeretnek. Nem hallgatom őket. Csak bólogatok. De azért mégis az agyamban maradnak ezek: "Csavargó, tolvaj..." Gondolni kell rájuk.

Azért is szeretek inkább egyedül lenni.

Nem lepett meg, amikor megláttam. A kapu előtt állt, szinte beleveszve a hajnali ködbe. Nagyon régen állhatott már itt. Az arcát nem is láttam. Csak a sovány vállát. Olyan volt, mint egy megvert lóé. A rongyos ruha alól kilógott az ing. Véznán, szánalmasan.

Nem kérdeztem honnan jött, miért jött vissza? Sok jó nem történt vele. Azt láttam. Magától beszélt. Akadozva lökte ki a szavakat.

- Nem tudtam velük menni. Érti? Otthagytam őket. Most már mi lesz?

- Gyere föl. Hideg van itt.

A szobámban megint teát főztem neki. Mint régen, amikor ráakadtam. Gábor meg csak beszélt, beszélt.

- Hogy van ez? Az ember csavarog. El se tudja képzelni, hogy mást is lehet. Aztán bevetődik valahova. Leültetik. Szólnak hozzá. És ez olyan, olyan... Na, holnap tovább. Itthagyom az egészet. Azt gondolja. De nem lehet. Miért? És itt maradok. Azt hiszi, itt maradok? Hogy most már mindig?... - Nevet, de úgy, mintha csuklana. Leül. Megreccsen alatta a szék. Aztán csönd. Csak a gázláng lobog.

Hogy mindig itt marad?... Dehogy gondolom, Hanem most itt van. És ez jó. Ha majd egyszer elmegy... de úgy, hogy többet vissza se jön?

Nem tehetünk semmit. Se ő, se én. Az Isten legyen velünk.