A város gyomraként működő kelenföldi ipartelep újra felébredt rövid, zakatolástól mentes álmából. A Budapest felett állandó takarót képző szürkés füstköd mögül bántóan szűrődtek át a Nap első sugarai. 1952-t írunk, a világháború véget ért, és felemésztette a föld szinte teljes kőolaj és földgázkészletét. A német atombombák eltörölték a fold színéről az Amerikai egyesült államokat. Magyarországot egy, a nyilas uralmat leváltó diktatórikus csoport vezeti, akik magukat Nemzeti Konventnek nevezik. Európa mániákusan fegyverkezik, készülve egy újabb háborúra.

Hétfő, reggel 6 –ra álltak a III. Alkatrész és Fegyvergyár kapuja fölé hegesztett roppant óra rézmutatói. Balla Oszkár üzemi dolgozó fázósan húzta össze kopott szövetkabátját, és sok társával együtt a gépsorokhoz. Hiába volt tél, egyikük sem engedhetett meg magának az évszak bántalmait jobban enyhítő viseletet. A háború utóhatásaként jelentkező gazdasági mélypont épp a társadalom legalját tépte meg leginkább. Oszkár egy 30 méter magasan lévő kerengőn dolgozott. Tériszonyából adódó kellemetlenségeit nem enyhítette az a tény, hogy a Nemzeti Konvent által kiadott rendelet értelmében dupla műszakban dolgozott, ezért mindössze 3 óra alvást engedhetett meg magának. Az a tudat, hogy valahol, a belvárosban néhány száz, jól táplált, cilinderes úr élvezi mindazon javakat, amiket itt ők, a munkások embertelen körülmények között létrehoznak. Az alkatrészekből, amiket itt gyártanak, drága gőzautók épülnek a konvent tagjai számára, és olyan fegyverek, amikkel pont azokat tartják rettegésben, akik előállították őket. De mindebbe a dolgozók ritkán gondoltak bele. A gondolkodás nem az ő dolguk volt…

Mikor újabb nyolc óra munka után Oszkár a fáradtságtól letaglózva zuhant az általa „szolgált” gép fogaskerekei közé, szintén nem ez volt a legnagyobb gondja. A rozsdás, felforrósodott gépszörny hangos csattogással zúzta össze a „nemzeti törekvések” eme jelentéktelen áldozatának lesoványodott testét, majd köpte ki a szétroncsolt munkást, mint használhatatlan hulladékot a galéria alatt tátongó mélységbe. De, mint nem megfelelő, formára gyűrt tárgy, nem eshetett a hulladékzúzóba. Egyenesen a gyárat elhagyni készülő targonca tetején lévő, veszélyes hulladék címkével jelzett fémtartályba zuhant.

Oszkár nem hitte volna, hogy ezek után nem kaphatja meg a rég megszolgált örök nyugalmat, ahogy az eset iránt közömbös művezető sem. Mikor Balla magához tért, egy vegyszereket és egyéb melléktermékeket tartalmazó emésztőgödörben feküdt. Testét iszonyatos fájdalom mardosta, a szag pedig elviselhetetlen volt. De csodával határos módon életben volt. Csak halvány emlékeket tudott felidézni abból, hogy mi történt vele.

Két azbesztkesztyűs kéz ragadta meg és rántotta ki a hordóból. Egy zsákba dobták, és rohantak vele, ki tudja, hogy hova. Fémtalpú bakancsok csattogtak a háború előtti folyosók kövezetén. Majd kihúzták a zsákból szétroncsolt testét. Egy rézlemezekkel borított ruhát viselő alak bedobta egy vasajtó mögé. Arcát a nehézbúvárokéra emlékeztető sisak takarta, mellette két halványzöld egyenruhás, gépfegyveres nemzetőr. A vasajtó becsapódott. A terembe halványkék gáz özönlött, majd minden elsötétült.

Oszkár a gödör mélyén ordítani kezdett. A fájdalom elvette az eszét. Fél karját még tudta használni. Kikapaszkodott a gödör szélére. Az ordításra két nemzetőr futott a gödör széléhez. Halványzöld ruhájukon nemzeti jelkép. Bőrkesztyűs kezükkel óraműpontossággal biztosították ki fegyverüket. A FÉG 223 gépkarabélyok rézteste ijesztően csillogott. Az első sorozat szitává lyuggatta az időközben magát féltérdre küzdő Oszkár mellkasát. A nemzetőrök egyike vasalt bakancsával kaján vigyorral kezdte visszarugdosni a tehetetlen testet a süllyesztőbe. De térdére csontos ujjak fonódtak, és a félholt dolgozó emberfeletti erővel hajította a verembe a nála kétszer nehezebb, ordító katonát. A másik rettegve markolta fegyverét, és esztelen sortűzzel próbálta pokolra juttatni a felé kúszó szörnyszülöttet. Erőfeszítése sikertelennek bizonyult. Ormótlan teste tompán puffant az ipari hulladékban.

Egy órával később a Konvent egy girokoptere ereszkedett az emésztőgödör partjára. Egy rozsdabarna öltönyt és cilindert viselő, pókhasú úr pattant ki belőle meglepő fürgeséggel. Kopaszhalántékán az idegességtől verejtékcseppek gyöngyöztek. Aranyfejű sétapálcájával mutogatva, németül káromkodva utasította a két, nehézbúvárruha szerű öltözéket viselő nemzetőrt. Oszkárt titániumládában szállították a Sziklakórházba, ahol a szigorúan titkos orvosi kutatásokat végezték akkoriban. Habár onnan tíz év után megszökött, létezését a Konventnek titkolózásának köszönthetően a tudósok szűk körét leszámítva mindenki előtt ismeretlen maradt. Mostanáig.

Egy likvidátor naplója

2009. November 23.

Fervitzky Péter, a Budapesti Nemzetőrség különleges ügyosztályának vezetője becsukta az Ozirisz Ügy kartonját. – Szóval ez lenne a helyzet. Őt kellene megtalálnod. Odaadom a háttéranyagot, ha esetleg szükséget lenne rá – mondta, és így is tett. Eltettem, köszöntem és távoztam. Nem érdeklődtem az anyagiakról. Tudtam, hogy Úgyis kifizetik az összeget, amit felszámolok nekik. Szükségük van rám. Ezt a munkát más nem tudja elvégezni. De talán itt felmerülhet a kérdés, hogy ki vagyok én egyáltalán.

A valódi nevem nem érdekes. Mindig másikat választok, ahogy a pillanatnyi érdek megkívánja. Magamra a Maleus Maleficanum néven szeretek hivatkozni. De ez csak afféle hóbort. Mostanság úgysem az számít, hogy milyen emberként ismernek, hanem hogy mennyi pénz van a tárcádban. Nem tartozom azon kevesek közé, akik kiosztják a szerepeket ebben a 25 millió főt számláló hangyabolyban. De jó értem a dolgom, és sokan tartanak tőlem. Talán ennek köszönhetem azt, hogy szinte bármit megtehetek, amihez kedvem támad. De időm legnagyobb részében olyan emberekre vadászom, akik felfedezték, hogy Budapest már nem ugyanaz a hely, mint akkoriban, mielőtt a később Nemzeti Konvent néven ismert élősködő bevette magát a parlamentbe, és ez ellen tenni is próbálnak valamit. És ezen kívül van bennük még valami közös. Valamilyen véletlen, vagy nagyon is szándékos baleset miatt különleges képességekkel rendelkeznek. A nemzetőrség különleges ügyosztálya rendszeresen velem végezteti el azokat a feladatokat, amihez ők kevésnek bizonyulnak.

Most végeztem egy parafenoménnel, aki illegális rádióadón közvetített arról, hogy mit gondolnak valójában azok a személyek, akik jó államférfiaknak álcázva kormányoznak, és rendszeren adnak hamis tájékoztatást arról, hogy mi is zajlik a háttérben. Most szükségem van egy kis pihenésre. Egy pár napig nem akarok a Nemzetőrség ügyeivel foglalkozni.

November 29.

Azt hiszem eljött az ideális nap ahhoz, hogy megpróbáljam felkutatni Oziriszt. Az akta szerint miután megszökött a sziklakórházból, egy ideig pest külvárosában bolyongott. A tartály, amibe beleesett, egy különleges vírust tartalmazott, ami nagyon rövid időn belül elpusztítja az áldozatot, és tovább fertőz. A gáz, amivel kezelték, hogy ne fertőzzön tovább, a vírus egyetlen ellenszere, még kísérleti stádiumban. Mellékhatásként a sejtjeit gyors szaporodásra késztette. Vagyis, ha jól értettem, akármilyen sérülést pillanatokon belül regenerál.

Ez nem lesz egyszerű. Talán mégsem lesz elég a jól bevált arzenál. Valami komolyabb fegyverre lesz szükségem. De egyelőre megtalálom, ezen ráérek utána is gondolkozni.

A megbízóm, Fervitzky nemzetőr kapitány szerint több nemzetőr vallotta, hogy akciójuk egy halványzölden derengő, nagyjából elpusztíthatatlan figura jóvoltából meghiúsult, aki több társukat megölte. Nemzetőrök. Ha engem kérdezel, nem kár értük. De ez egy jó nyom, amin elindulhatok.

Szóval szuperhősnek tartja magát. Feltűnik az éjszakában, és ahol tud, segít. Elhányom magam. Tény, hogy a nemzetőrség állandóan túlkapásokat követ el, de már rég nem azt a kort éljük, amikor a Konvent megbízásából emberek tucatjait lövik a Dunába. A parlament ma már csak dísznek van, a valódi hatalmat a pénz gyakorolja. De nem is várhatom el egy gyári munkástól azt, hogy ezt végig tudja gondolni.

November 30.

Fagyos reggel virradt Budapestre. Viseltes Levis farmeremben, kopott bőrdzsekimben elindultam a Dunapark kávéház felé. A vendégeknek nem tetszik a szakadtságom, de a személyzet már megszokott. Kénytelenek voltak..

De az asztalon heverő Kapitalista egyik rövid cikke jobban felkeltette az érdeklődésemet. Három halott nemzetőrt találtak a Keleti pályaudvarnál. Érdemes lenne utánanézni.

A holttestek a vágányrendezőnél hevertek, amíg el nem szállították őket. Holnap valami nagy rocksztár érkezik Angliából, ezért áll mindenhol néhány zöldkabátos. Beülök a gőzautómba, és a helyszínre hajtok. Az Andrássy út be van állva, mint mindig. Nem mintha zavarna, hogy ki kell szállnom a szemerkélő esőben, hogy elszívhassak fél doboz fekete Marlborot, de ezzel rengeteg időt vesztek. Még szerencse, hogy nálunk még nincs szabad sajtó, mint Angliában, mert akkor mozdulni sem lehetne a sok haszontalan bértollnoktól. A három létező hírlap közül a Pest-Budai hírmondót a nemzetőrség erősen cenzúrázta, a Kapitalistának nem volt érdeke lázító cikkeket leközölni, a Hunnia népe pedig egyenesen a Nemzetőrség egyik leányvállalataként működött.

A Hősök terén mozdulni sem lehet a sok birodalmi emlékműtől és az Esterházy Művek központjából ki-be hajtó drága, fehér Táltos 213 és még drágább Porsche Führer 03 gőzautóktól. A Horthy mauzóleumot nem sokan látogatták.

Megérkezem a keletibe. A gőzmozdonyok fülsértő füttye mindig is bosszantott, de fél óra forgalmi dugó után egyenesen idegölő. Elhaladok a hatalmas kupola alatt. Az egyik sarokban néhány büdös, részeg hajléktalan valamit mutogat egymásnak nagy lelkesedéssel. Vajon egy lopott zsebrádió vagy segélyből vett kisüveg rum lehet az?

A Nemzetőrség kopott rézkordonokkal zárta le a kupola másik oldalát. Egyszerű halandó nem lépheti át, kivéve ha úriemberhez illően egy ropogós kétszázpengőst csúsztat az őrmester markába. Csodás dolog a korrupció.

Eredeti szándékom ellenére nem pocsékolom arra az időmet, hogy nyomokat kezdjek el keresni. A zöldkabátosok már mindent gondosan feltakarítottak és megsemmisítenek, nehogy csorba essék a „Nagy Magyar Nemzet” közbiztonságának hírén mielőtt a rocksztár megérkezik. A kapitalistát úgyis csak a felső réteg olvassa, úgyhogy nyugodtan megjelentethet olyan cikkeket, amik nem a nép kezébe valók.

Elsétálok a sínek mentén, egészen az első bakterházig. A bakter, egy 50 év körüli fickó odabent részeg álmát alussza. Hát ettől sem fogok túl sok dolgot megtudni. A recsegő rádió jellegzetes, izgatott hangon valami háborús hírt közöl.

… a szovjetek áttörték a német védvonalakat Afrikában, hárommillió főt számláló hadseregük gőztankokkal és gyrokopterekkel támogatva a Nigériai nukleáris csapásmérő központ felé tart, mindenki, aki igaz magyar hazafi , jelentkezzen a Csillaghegyi sorozóirodában, hogy a Közép-Európai nagyhatalmi státusz fenntartása…

Hihetetlen hogy az agitátorok és a sportközvetítők nyolcvan éve ugyanúgy képesek beszélni.

Kilépek a bakterházból, odakint szemerkélni kezd a hó. Körbejárom a környék romos gyárépületeit, hogy hátha ott lesz valahol a mi kis mutánsunk. Eredménytelenül. Egy csavargó megpróbált kirabolni egy bicskával az egykori Gácsér és tsa. Élelmiszeripari Művek düledező épületében. Hónaljtokomban tárolt Vulture 13 háromlövetű mordályom segítségével szétkentem a srác agyvelejét egy rozsdás konzerv-gyártósoron. Egyébéként a napom hátralévő része békés és eseménytelen volt…

December 1.

Már kicsit sajnálom, hogy lelőttem azt a banditát. A Vulture lőszerhez eszméletlen nehéz hozzájutni. Az egykori győztes tengelyhatalmak bojkottot hirdettek a britek termékei ellen. Tegnap éjszaka bankrablás történt a Józsefvárosban, mint ahogy ez megszokott. De ezúttal a Nemzetőrség számított rá, és fokozottan ügyelt a Széchenyi Bank Józsefvárosi fiókjára. De egy zölden derengő alak megakadályozta a karhatalmi fellépést, és hiába szigonyozták meg a zöldkabátosok, sérülései újra és újra begyógyultak. Azt hiszem, nem nehéz kitalálni, hogy kinek a keze van a dologban.

Feleslegesnek éreztem kimenni a helyszínre, okulva a tegnapiakból. Inkább a városban működő egyetlen angol kereskedelmi központ, az adómentesen üzemelő West Endet kerestem fel a Nyugatinál. Illegálba’ vettem 3 lövedéket kedvenc réztokos, már-már zöldre oxidálódott mordályomba. És ha már ott jártam, egy-két márkás pólót is. A West Enden kívül alig lehet más márkát kapni Budapesten, mint a Devergo és a Tisza Ha nem számítjuk néhány igencsak félresikerült, megmosolyogni való, szigorúan praktikus célokat betöltő, egyenruhára hajazó ruhadarabokat gyártó német cég márkáit.

Ahogy újra dugóba kerültem gőzautómmal, volt időm Ozirisz kézrekerítésén gondolkozni. Fejemben megszületett egy terv.

A nemzetőrökre nem számíthatok, úgyhogy felbéreltem néhány zsoldost régi kapcsolatok útján. Mind mogorva, sokat látott, nyugodt emberek, ötvenes bicepsszel, gátlások, akadályok, és hajzat nélkül. Rendezünk egy bűncselekményt. A nemzetőrök kijönnek, Ozirisz pedig megjelenik, és elkapjuk. Ahogy ezt Móricka elképzeli.

A váci utcát választottam helyszínül, ahol sok az értékes holmi, és könnyen körülzárható. A Nemzetőrséggel nem egyeztettem, így mókásabb lesz a dolog.

Ahogy a zsoldosok fosztogatni kezdték az üzletet, a nemzetőrök kijöttek, és lekapcsolták őket.

Legalább nem kell kifizetni őket. Ez az Ozirisz nem is olyan ostoba, mint amilyennek hittem. Lehet, hogy tényleg van valami az akciói mögött, csak én nem tudom, hogy a Nemzetőrség mit művel a háttérben?

December 2.

Jól esett az a dupla, forró fekete ma a Centrálban. Eszembe jutott, hogy talán jobb lenne más módszerhez folyamodni. De aztán eszembe jutott, hogy egy 25 milliós városban, aminek határai nyugaton Burgenlandig érnek, keleten pedig érintik a Tisza vonalát, elég lehetetlen feladat felkutatni egy olyan személyt, akinek pontos személyleírását nem ismerjük, és semmilyen más adat sincs róla. Úgyhogy marad az eredeti módszer, csak kicsit ügyesebben kell kidolgozni.

Kelletlenül bár, de beszélek Fervitzky kapitánnyal. Ez már gondosan megtervezett akció lesz.

Pontban éjjel 11-kor a Lánchídon felakasztanak húsz elítélt kommunista forradalmárt. Erre biztos odajön a maszkos igazságosztó…

Már fél tízkor elszabadult a pokol. A híd pesti hídfőjénél a Nemzetőrök elkezdtek a vízbe potyogni. A kabátom alatt megmarkoltam a Vulture-t és rohanni kezdtem. De nem számítottam a látványra ami elém tárult.

A gyönyörűen kivilágított hídon feszítő nemzetőrök között egy lila köpenyt, fekete testhezálló ruhát és az egyiptomi fáraókéhoz hasonló sisakot viselő alak kezdett el pusztítani. Lövések csattogtak az éjszakában. A gőzautók nagy részét már garázsba parancsolta a csendrendelet. A csendes, kihalt belvárosi utcákon, a kétszáz éves házak között csak fegyverropogást és csobbanásokat lehetett hallani. Oziriszt fehér, a járványt hordozó permet lengte körül. Aki belélegezte, a földre vetette magát, majd nyögések és rángatózások közepette kiszenvedett. A többieket a Dunába hajigálta. Arca halványzölden derengett, pupilla nélküli szemeivel rám nézett. Gondolkodás nélkül tüzeltem. Ijesztő látvány volt, ahogy a mellkasán robbantott 10cm átmérőjű lyukak pillanatok alatt beforrnak. A rém egyre közelebb jött. Kétségbeesésemben felemeltem az egyik megbilincselt foglyot, akit ma akasztottak volna, és a víz fölé tartottam. Ozirisz megállt, majd azt parancsolta, hogy engedjem el. Valami földöntúli hangra számítottam, ezért meglepő volt hallani a kissé fáradt, tompa tenort. A meglepetés erejét kihasználva nekidobtam a megrémült kommunistát. Ez kibillentette egyensúlyából, ketten zuhantak a folyóba. Van elképzelésem arról, hogy melyikük élte túl.

December 3.

Tegnap ész nélkül hajtottam haza egy elkötött nemzetőri gőzautóval, de azt hiszem, ezúttal elnézik nekem a csendrendelet durva megszegését. Utólag egy rossz álomnak tűnt az egész, csak azt sajnálom, hogy már megint elfogyott a Vulture töltényem. Ezúttal inkább otthon hagyom a fegyvert Visegrádi úti lakásomban. Kiábrándító volt látni, ahogy megbízható mordályom így cserbenhagyott a szorult helyzetben. Teljesen tanácstalan vagyok.

Ahogy lemegyek a Dunapark kávézóba, azt látom, hogy asztalomnál egy korombeli, huszonéves férfi ül. Gesztenyebarna haja, világoszöld szeme, nyílt arca, laza öltözete és Tisza sportcipője felüdítő jelenség a sok, öltönyös, kopaszodó, Kapitalistát lapozgató mogorva férfi és sminkmaszk mögé bújó, sötét ruhás, merev hölgy között. Leülök, és barátságosnak szánt hangon kérdezem, hogy mi a fenét keres az asztalomnál akkor, amikor nekem kéne ott ülnöm.

• Kerecsen vagyok – mondta – És segítek magának végezni Ozirisszel.

Elköszönök tőle, és a Keleibe száguldok. Út közben végiggondolom a hallottakat. A magát Kerecsennek nevező férfi szintén egy maszkos igazságosztó. Közép-Magyarországról, Erdély Havas hegyei közül származik, és most idehívták, hogy segítsen leszámolni Ozirisszel. Fogalmam sincs hogy mi szükség van Erdélyben egy maszkos hősre, talán a román rezervátum kemény 70ezer fős lakossága akar nemzeti érdeket megvalósítani a magyarosított Havasalföldön? Mindegy, csoda hogy eddig nem rendelték ide. Ha az ilyen figurákat lehet egyáltalán „rendelni”.

Állítólag Kerecsen egy kísérlet eredménye, amit az emberi repülés megvalósítására végeztek, de amint tudott repülni, már meg is lépett, azóta a maga útját járja. Ja és el tudja kapni a repülő lövedéket vaskesztyűben. A Sziklakórházban minden eszközt megragadtak arra, hogy a vírussal és a fertőtlenítő gázzal kezelt emberi sejteket elpusztítsák, és egy banálisan egyszerű módszert dolgoztak ki. A sejtek regenerálódását tűzzel lehet megállítani. De Ozirisz ezt nem tudja. Akár egy kis láng is elég, hogy sebezhető pontot hozzunk létre rajta. De tőlünk akkora tüzet kap, amekkora száz önjelölt hőst is a pokolra küldene.

Megettem a szükséges előkészületeket, a Keleti különböző pontjain robbanóanyagok vannak felhalmozva. A kupolára annyi éghető szert öntöttünk, hogy úgy fog lángolni, mint egy hatalmas kályha. Nagyon kár ezért a gyönyörű monstrumért, de amit elkezdtem, be is fejezem, kerül amibe kerül. A megadott jelre Kerecsen felrepül, hogy felgyújtsa a pályaudvart. Úgy intézzük, hogy Ozirisz is tudjon róla. A mutáns majd ki akarja menteni a bennrekedt embereket a lángok közül sebezhetetlenségének biztos hitében. De a lángok halálra perzselik amint közéjük lép.

…

Egy órával a megbeszélt időpont előtt valamelyik üzletben baleset történt. Ezzel nem számoltunk. A környék egész rendszere zárlatos lett, és ez kisebb tüzet okozott a pályaudvar egyik eldugott pontján. Mivel ilyen alapos voltam a robbanószerekkel, az egész Keleti belobbant, mint egy nyavalyás csillagszóró. Roppant ijesztő látvány, hogy a vén épületszörnyeteg váratlanul tüzes katlanná változott. A szándékos gyújtogatás előtti evakuációval még nem készültünk el, úgyhogy most hallom a benn égett emberek halálsikolyait. Ozirisz sehol. A „nemzet védelmezője” , Kerecsen tanácstalan arckifejezéssel repdes az épület körül. Sebaj, majd ráfogjuk az egészet Oziriszre a hírlapokban. Annyira, de annyira hasznos dolog a sajtócenzúra!

Az Irinyi Hadosztály pirotechnikusai segítségével a pályaudvar leégését 6 órásra időzítettük, úgyhogy egy ideig még lehet spórolni a közvilágítással. Rezignáltan ülök egy emeleti bárban, whiskey-t iszom, és cigarettázom. Nézem ahogy Budapest egyik legszebb épülete rendületlenül lángol. Egy jóképű fickó énekel a terem másik végében élőzenekarral. „Szívemben bomba van, és hogyha megcéloz a magány…” – Még mindig ott tartunk, ahol a háború előtt. Semmi nem változik. Konzerválták az időt jó száz éve. Csak a fegyverek lesznek fejlettebbek. Két csinos nő ül az asztalomhoz, elhajtom őket. Most nincs kedvem hozzá.

Egy pár órával később furcsa alak telepszik le hozzám. Kopasz, bőre fehér, nincs pupillája, kezében furcsa, a fáraókéra emlékeztető koronát szorongat. Egy-két percbe telik, ahogy rádöbbenek, hogy Ozirisz ül velem szemben. Furcsa, de már félni sem tudok tőle a sokk, a kudarc keserű élménye és az alkohol hatása miatt. Megszólal fáradt hangján.

- Ugye tudod, hogy most meg foglak ölni? – Kérdezi fáradt hangján. Bólintottam

Néhány percig beszélgettünk. A dolgok állásáról, morális kérdésekről, és hogy mi késztetett minket arra, hogy azokat az oldalakat választottuk, ahol jelenleg harcolunk. Rég volt részem ilyen érdekes beszélgetésben. Közben az Ozirisz testéből előszivárgó gázfelhő egyre közelebb ér hozzám. Tudtam, hogy sürget az idő. Rágyújtok. Épp jókor. Egy pillanatra az egésze teremtmény lángba borult, ahogy a gázt eregető test belobban az öngyújtó lángjától. Így ért véget az eddigi legérdekesebb vadászatom.

Hajnalodik. Kinézek az ablakon, és látom ahogy a Keleti pályaudvar elszenesedett épületéből gomolyog a füst. Az eget a szokottnál is jobban eltakarja a beláthatatlan füstfelhő. Tetszik a látvány Szétárad bennem valami rég elveszettnek hitt elégedettség.