Gyerekpszichológusként érthető módon nem túl nagy figyelmet fordítottam arra, hogy számtalan leányom közül melyik, milyen iskolába kerül. Így némi felületességgel utánaszimatolva, mindenfelől azt hallottam, hogy az AKG jó iskola. Így került legidősebb és középső kislányom az AKG-ba. Legkisebb leányom, aki egy őzsuta és egy kisbárány benyomását keltette a nézőben, 1999-ben került beiskolázásra. A helyi általános iskolában egy alkalommal tartottam egy előadást a pedagógusok számára, amelynek fogadtatása és a reflexiók következtében öngyilkossági gondolatok kezdtek el foglalkoztatni, így legkisebb lányomat egy nívós alapítványi iskolába írattuk be. A beiratkozás mind kisleányom mind az én számomra maradandó élmény. Az óvodából iskolába kerülő kislány szorongva és aggodalmaskodva került a bemutatkozásra, ahol a szőke – nevezzük Mici néninek – tanár néni mosolyogva fogadta. Laura kislányom szorongásában még köszönni is elfelejtett.
Mici néni: „Na, mitől félsz, kicsikém? Köszönjél szépen a tanító néninek. Nem bánt itt téged senki.”
Lányom bizakodó gyermek lévén vidáman így felelt: „Helló-belló viziló!”
Mici néni kővé dermedt. Arca lassan vérvörös színűre váltott, majd sarkon fordult és némán távozott. Többek között ezért írattam őt is az AKG-ba.

dr. Varga Zoltán