Megyesi  Viktória  írása a Kalevaláról és a kiállításról

A NAGY SZOLNOKI KALEVALA

metszet kiállítása

Megnyitó: 1998. november. 11. (szerda) 15:00

A kiállítást megnyitja:

ESTERHÁZY PÉTER

író

A megnyitón a Kalevala 15. énekét előadja:

Dévényi Dalma, Földi Mátyás, Kabán Benedek, Kovács Júlia, Nej Zsóka, Ónodi Szabó Mátyás, Szabó Szilvia, Takács Géza, Wágner Kata

A kiállítást szervezte és rendezte:

Takács Géza

A metszetet a szolnoki Széchenyi körúti általános iskola diákjai készítették Szávai István rajztanár vezetésével, aki bevitte a Kalevalát a rajzórára.

"A metszet 1987 tavaszán készült, a harminc kilós dúc (linóleum tekercs) húsz kilóra fogyott a metszés során, körülbelül háromszázezerszer véstek bele a gyerekek a dúcba. Összesen 250 gyerek dolgozott a Kalevalán, és tornateremben, taposással készült a nyomat. A metszet hossza 27 méter."

Szávai István

A Nagy Szolnoki Álldogálás

Kevés fölöslegesebb dolog van, mint egy kiállítást megnyitni, az vagy megnyílik magától, vagy nyitogathatjuk napestig, minek. Ennél már csak az fölöslegesebb, ha egy kiállításmegynyitó arról szól, hogy ő milyen fölösleges.

Mindebből úgy tűnhetik, mintha bajban volnék.

Pedig ami ezt a mai délutánt illeti, meg ama tárgyat, ott körben, a legkevésbé sem vagyok, ott bajban. Kis túlzással - ezt majd még megírom pontosabban is - én akkor vagyok bajban, ha nincs mondat. Ha nincs mondat, nincs valóság, csak a baj.

Itt lehetne rögtön mondat, van is, Szávai Istvánról, ahogy a meghívóról olvashatjuk, "a szolnoki ember, aki bevitte a Kalevalát rajzórára". Dombra ment föl, hegyről jött le. Egy szenvedélyes tanár csodálatos élete, stb.

Lehetne beszélnem a gyerekekről, akik - hogy káprázzunk attól, amit nem értünk - legalább háromszázezerszer vések bele a dúcba. Ez a dúc, őgy a dúc, hogy harmincról lefogyott húsz kilóra (?)...a galambókról meg nem is beszél senki. A gyerekek: ezt azonnal idézújelbe kellet volna tenni, hisz ez a metszet 87 tavaszán készült, aki akkor volt 13-14 ésves reményteli gyerek, mert minden gyerek reményteli, ma már 25-26 éves, kicsit már el is van hízva, van másfél gyereke, igaz, jól keres, de talán mégsem kellett volna férhez menni. Vagy nem ahhoz.

Én egyébként évek óta a Szolnoki metszőkör által készített levlapokon levelezek, vagy hár lapozok; azért is szeretem a lapjaikat, mert keveset lehet rájuk írni, drága angyalom, és már a lap alján vagyok, hála istennek, Különösen jó, ha németül kell írni, sehr geegrte, hopp és már nem is lehet folytatni. Napi kapcsolatban vagyok így velük, naponta megérintem így a munkájukat, íly módon ismerősek nekem ezek az ismeretlen (már nem is) gyerekek, akiknek köszönettel tartozom.

S lehetne mondat a Kalevaláról is - 1 könyv -, léha Lemminkejnen meg tölgyfa, nos, a tölgyfáról külön is beszélhetnénk, szilnüj kak dub, a tölgy a jó, a tölgyfa, dús, legelőjén fű kövér..., nahát és a százötven év! ennyi idős a Kalevala, micsoda mázli, megint egyszer fölfedezhetjük a finnugor halszagú gyökereinket. (Ahogy a költő mondja, de tényleg csak zárójelben: Régi dicsőségünk halkések az éji homályban...)

És az sem volna meglepő, ha egy kiállítás-megyitó a kiállítás tárgyáról szólna. De nem.

Mert amire én most igazán ndolok, az azok a délutánok, amikor összejött az a sok szolnoki gyerek farigcsálni. Meg az az első felolfasás, amikor Szávai tanár úr, mint egy véletlenül, elkezdi a Kalevalát. És történik valami, valami váratlan, kiszámíthatatlan, amit lehet akár csodának is nevezni, de találn job valóságnak vagy valódiságnak. És ebből a délutánból kiindulva persze azonnal Szávai Istváról lehet beszélni, a gyerekekről, idézőjellel, és anélkül, a Kalevaláról, és a műről, a metszetről.

Hogy mi a művészet, nehéz megmondani. Én legalábbis nem tudom. De nem is érdekel. Mit érdekel engem... Maga...

Nem csodára kell várni, elegendő a valóságra, a valódiságra. Ha ránézünk erre a munkára, erre a huszonhét méterre, nem azon fogunk studírozni, hogy ez mennyire jó, mennyire kép, az, kép, mennyire ügyesek a szerzők vagy sem, hanem arra, és ez az igazi művészi hatás, hogy ezen tárgy kapcsán hány és hány ember került valóságos helyzetbe; nem klisébe, nem automatizmusba, nem abba, ahogy illik, ahogy előírják, ahogy szokás, ahogy praktikus, ahogy megérni, ahogy buli, ahogy hatékony - hanem ahogy van.

Ha ránézünk erre a képre, arra kell gondolnunk hogy valakik valóságosan voltak, léteztek, azt csinálták, hogsszabb-rövidebb ideig, amit kell. És ezért kicsit irigykedve és tisztelettel gondolunk rájuk.

Ezért jó itt állni. A Nagy Szolnoki Álldogálás.

Esterházy Péter