Tisztelt Vendégek és kedves Vendéglátók!

Habár jócskán kinőttem már az iskoláskorból, mégis otthonosan érzem magam itt, e tárlat megnyitón, ebben a nem mindennapi tanintézetben, s ezt, elsősorban Vékás Magdolna műveinek köszönhetem, amelyek régi jó ismerőseim. Sőt. Ha megígérik, hogy nem irigykednek, akkor elárulom: otthon, amikor munka közben fölnézek az asztalom mellől, nem is egy, hanem két Vékás-művel találkozik a tekintetem. Látásuk megnyugtat, segítenek elfelejteni azt, ami éppen bosszant, és arra figyelmeztetnek, hogy ne törődjek vele, hanem tegyem a dolgom (megjegyzem: az ösztökélés mindig időszerű, mivel, finoman szólva, hajlamos vagyok a lustaságra).

Remélem, fölfigyeltek arra, hogy műnek neveztem azt, amit a köznyelv a maga egyszerűségével fényképnek hív. Ez meglehetősen korszerűtlen és pontatlan eljárás. Úgy gondolom, itt az ideje, hogy fénykép és fénykép között különbséget tegyünk. Fényképezni ugyanis mindenki megtanulhat, miként például írni is. Ám ahogyan senki sem hiheti, hogy megtanulván a betűvetést egyszeriben író lesz, egy új Ady Endre vagy Móricz Zsigmond, és keze alól versek, regények, novellák sorjáznak, ugyanúgy nem válik mindenki fotóművésszé, aki fényképezogépet vesz a kezébe, és amit készít éppenséggel fénykép lesz, de nem kitűnő tökélyű és maradandó becsű mű, miként Ballagi Mór még a múlt században megjelent szótárában oly szépen meghatározta a műalkotás, a műremek fogalmát. S ha már itt tartunk, idézzük Jacob Bronowski, nem olyan ízes magyarsággal fogalmazott, de Igényeges gondolatát. Szerinte "A műalkotás megszerkesztett dolog, még akkor is, ha a természetben talált tárgyról van szó, amelynek formájából mi olvasunk ki emberi tartalmakat. Lényegét tekintve az ember műve, ő ruházta fel jelentéssel, az ő látomását fejezi ki ember és természet viszonyáról, és nem a tetszés vagy nem tetszés a célja, hanem az, hogy a vonzáskörébe kerüljünk." Azt hiszem nehezen vitatható: mi itt műalkotásokkal állunk szemben.

Igen ám, de kit nevezhetünk fotóművésznek? Kérdezhetik joggal. Hosszú ideig erre a kérdésre nem kaphattunk határozott választ. Valahogyan ahhoz hasonlatosan működik ez mind a mai napig, ahogyan régen a kávéházban minden újságíró szerkesztő úr volt, minden oktató professzor. Nemrégiben bukkantam rá Beke László tömör meghatározására. Szerinte a fotóművész tudatos stílusú életművet építő fotográfus.

Vékás Magdolna közéjük tartozik. Fotóművész, aki, ha jól számolom, már huszonöt esztendeje építi életművét, kitartó következetességgel. Munkája nyomán valóságos Vékás-birodalom született.

Andrej Tarkovszkij, a néhány éve elhunyt filmrendező azt írta, hogy a művészek két csoportra oszthatók aszerint, hogy saját világot teremtenek, vagy pedig újraalkotják a valóságot. Szerzőnk az előbbi csoportba tartozik. A Vékás-birodalom a valóság elemeibol épített, varázslatos hangulatot árasztó, öntörvényű világa, ahol csend van, nyugalom, derű, jó kedély, kiegyensúlyozottság, s amit Vékás Magdolna úgy alkotott lényébol fakadó természetes egyszerűséggel, miként a régi mesterek, pontos, alapos és céltudatos munkával, gondosan ügyelve arányokra, részletekre.

Az egyik a Bizonytalan vallomás című képsor, amelyet 1987-ben láthatott eloször a nagyközönség. A vállalkozás szokatlan volt és meglepő: a képsor a szöveg és a látvány szerves egységére épült. De nem felületesen, könnyű kézzel egymás mellé rakott két szerkezeti elemről volt szó, hanem alaposan megfontolt és gondosan összeszőtt megfelelésekről, finom, alig feltűnő utalásokról. A többségében az épített környezet nyújtotta térélményt feldolgozó látványszeletek; kihalt utcák, sejtelmes sikátorok, omladozó falrészletek, ködbe vesző hidak meg a többi borongós hangulatú kép, bár önmagában is érdekes alkotás, az élmény azonban akkor lesz teljes, a képsor akkor lesz hatásos, amikor fölfedezzük, hogy kísérő szöveg, a vers, amit Vékás írt, Guillaume Apollinaire Búcsú címu versének fölhasználásával, rímel a látványra. Valósággal felelget egymásnak kép és szöveg.

A tárlaton látható művek másik csoportja a cianotípiák az utóbbi néhány évben készültek. Vékás Magdolna, aki soha sem volt fanatikus híve a műszaki újításoknak, elfordult a félelmetesen korszerűsödo fotográfiai eszközöktol, és keresett magának egy régit, ami jobban megfelel vérmérsékéletének. Ez a ma már nem divatos, kissé bonyolult eljárás a komoly szakértelem mellett jókora türelmet és kitartást is megkövetel. Különösen itt, ahol a fényképek hordozója, az érdes felületű, merített papír sem mindennapos. A megjelenítésnek ez a szokatlan ötvözete nem idegen a szerzőtől, sőt, kifejezetten vonzódik hozzá. Több ez nála, úgy hiszem, mint múló szeszély. Inkább nevezném állásfoglalásnak a tömegtermelés buvöletében élo, vergődő, elgépiesedett világgal szemben, az egyedit alkotó, korszerűtlennek ítélt kézi munka mellett. Rokonszenves ragaszkodás ahhoz, hogy minden egyes mű magán viselje a keze nyomát.

A cianotípiák ismét bizonyították, hogy Vékás Magdolna látásmódja irigylésre méltóan sajátságos, amit figyelmével kitüntet, az egyszeriben életre kel és megnemesedik. Birodalma, külön világa a részletekben rejlő szépségbol, a jó akaratú élet jeles pillanataiból épül, régóta és folyamatosan.

Örülök, hogy mindezt elmondhattam Onöknek. Kérem, tekintsék meg a kiállítást.

1998. december 9.

A CIANOTÍPIA nem ezüstalapú fotóeljárás, fényérzékeny anyaga vas-só. Ferriammónium-citrát és vörösvérlugsó vizes oldatát hordjuk fel ecsettel papírra, vagy más anyagra, például fára, kőre, bőrre, stb. A másolás napfényen történeik, a kívánt nagyságú pozitív képpel azonos méretű negatívról. Megviláítás után a képet addig mossuk, míg minden fényérzékeny anyag kioldódik belőle és szép kék-fehér tónusúvá nem válik. Képünket etszés szerint tovább színezhetjük a kék különböző árnyalataira, de barnára, vörösre, vagy akár feketére is.