őrizetlen szépségű pillanatokra

öröm telepszik ránk

áthatolhatatlan fény

az idő holtak játékszere

hangjuk átsejlik a csöndön

áthatol a gondolaton

bennünk mélység mélységgel egyesül

fogytán a tér: megfeneklünk

felélve álmainkat

idegenként állunk önmagunk előtt

nem vonz többé a gyermek

ki sorsunkat kimérte

az idő tükrében terek maradéka

gondolatoké

életünk egyszerre üres és telt

árnyék amit nem tarthatunk meg

titkok hullnak bennünk darabokra

ó láthatatlan szolgáddá lettél

tekintetünk megpihen a lassún

a mélyről feltörő mozdulatok

felszítják a csöndet

páraként szívják fel a lelket

tátongó jelenünkből

az ég egyre meredekebb

poharaink tele porral

de jön az éj és valónk kiegészül

a hold gondolatot szül

a gondolat: félelmet az elfogadástól

testet öltöttünk: a káosz lomtalanítva

maradunk: egy illatért

bármiért

álmok szolgái

idegen értelemé

eljön a fény: megszüli újra az élőt

a mindennek elmondott tengertől távolodót

jön és születünk akár a harmat

föld gyermekei: beszélő árnyak

 kiontott szavaid visszahullnak rád

kéjjel öntöznek: hiába

tengerré válnak előtted: hiába

átkelsz rajtuk

hiába

mindenütt sötétség: a végtelen üzenete