Lővei Katalin

Az én sárkányom

Az én sárkányom a Holdon él, de csak akkor látható, amikor telihold van. Ilyenkor furcsa hangokat hallat, s erre válaszolnak a kutyák ugatással, amikor teliholdkor ugatnak.

A Holdon azok a ?foltok? a sárkányom és társainak települései.

Nevüket színükrol kapták, bár az nem tudható, hogy miért nem nevezik oket Lila lényeknek, Piros lényeknek vagy akár Fekete lényeknek, hiszen mindezek a színek megtalálhatók rajtuk. Színuk csak a telihold fényében látható, ezért nem vehetok észre máskor, csak teliholdkor.

Szaporodásuk is nagyon érdekes. Minden teliholdkor a meleg és a hideg színpárok (lények) (például a Sárga és Lila lények) találkoznak, és egymásba fonódva köddé válnak, majd a ködbol ?kilép?, kiszáll az új lény, mely mindkettojük színét magán viseli, így emlékeztetve az új lényt azokra, akikből lett, a szüleire, akik az életüket adva tudnak csak utódot létrehozni. Ezzel a szaporodással nagyon gyorsan kipusztulnának, de vannak olyan lények, melyek két, három vagy négy utódot hoznak létre. Így mégsem pusztulnak ki.

Az a Kék lény, akiről most írok, már sokadik generáció. Megtalálható rajta a kék, lila, piros, fekete és ezeknek a színeknek az árnyalatai, de mégis a Kékek családjába sorolják, amire nagyon büszke, mert ez magas rangot jelent.

Ennek a fajnak a legnagyobb megtiszteltetés (öröm és kitüntetés egyben), hogy minden nap csodálhatják Földünket. Ha mi nem is látjuk mindig őket, ők mindig látnak minket. Ezzel tisztelik meg a lények vezetőiket. Nem csoda, ez tényleg nagy kitüntetés.

A sárkány halála

A felkelő nap sugarai megtörtek az áldozati oltár fekete kőlapján. Kína népe már 3 éve élt rettegésben. A sárkány napról napra egy szűz leányt követelve jött. Az egyik tartomány királya merész tervet kovácsolt. Száz kiváló íjásza várta a fenevadat. Ahogy sötét sziluettje feltunt a láthatáron, a száz katona megfeszítette íját, és a nyílvesszok suhogva szelték át a levegőt. Sok nyílvessző ért célt, de sajnos nem tudták megállítani a bestiát. Tűzlehellete porrá égette a hadsereget és a vakmerő tartomány összes polgárát. Újabb három esztendo telt el a szörnyű megtorlás óta. Közben kisebb-nagyobb felkelések kitörtek ugyan, ám mindegyiket vérbe fojtotta a sárkány.

Egy szép őszi estén a nap vöröslő sugarai ölelték körül a hercegi palotát. Az ifjú herceg felöltötte apja vértjét, kardot és íjat ragadott, majd elindult, hogy leszámoljon nép gyötrőjével. Az alkony már a hegyekben találta a fiút.

Sietve mászott fel a meredélyen, mert tudta, minden egyes nap, amit elpocsékol, egy újabb lány életét követeli. Éjfél körül érte el a dög barlangját.

Kivont karddal lépett be a nyíláson, ahol fojtogató bűz csapta meg az orrát. Egyre mélyebbre hatolt, míg elérte azt a tárnát, ahol ellensége feküdt. Felmászott az alvó sárkány fejére, és teljes erejébol arcon rúgta. A borostyánszín szemek hirtelen kinyíltak. A fiú csak erre várt. Kardja, átszelve a sárkány szemét, az agyában állapodott meg. A fenevad egy utolsót nyögve kimúlt.

A herceget hazatérte után ünneplés fogadta. Kína császárává választották, és népe, uralkodása alatt békében, jólétben élt.

A kígyó és a madár

Ez a lény egy sárkánykígyó, akinek madárcsőre van, mert egy kígyó és egy madár keveréke. A pokolban, a lángok között él, de ez nem volt mindig így, valaha a két része, a madár és a kígyó a földön éltek, de egy nap eljött az egyik ördög, és tett nekik egy ajánlatot, miszerint ha az ő szolgálatába állnak, örök életet kapnak egy szebb és jobb világban. Ők eladták neki a lelküket, és az emberek ellen mindenféle szörnyűségeket követtek el: gyerekeket vittek el, megbetegítették és ellopták a jószágot, megbetegítették az embereket. Az emberek azt hitték, hogy a bűneik miatt sújtotta őket Isten ezekkel a csapásokkal, és elhatározták, hogy ezentúl minden nap járnak templomba. Isten ezt méltányolta is, és egy nap színe elé hívatta a madarat, és a kígyót. Rákérdezett bűneikre, de mert azok lelküket már eladták, és tudták, mi vár rájuk, ha megszegik az ördögnek tett esküjüket, mindent tagadtak. Isten, mivel nem látta szemükben a megbánást, csak a gonoszságot, elhatározta, hogy megbünteti őket.

Hét napig gondolkozott az ítéleten, és úgy vélte, hogy a legnagyobb büntetés nekik az, ha életben hagyja oket. Eszébe jutott, hogy örökre együtt kellene élniük. Hiszen a kígyó és a madár gyűlölték egymást, és csak a nyereség miatt kötöttek szövetséget. Isten így megfelelő büntetést talált nekik: örökre egy testbe kényszeríttette oket, hogy ellenségeskedésüket ne tudják kiélni.

De mivel megtartották az ördögnek tett esküjüket, ő enyhítette fájdalmaikat, ?tuzállóvá? tette oket. Így ők lettek a Halál ajtónállóji, és ők mennek a Halál elott, ha az elindul egy emberért, és az ő megjelenésükből (mint egy látomásból) tudható, hogy jön a halál, és az embernek számot kell vetnie az életével.

Kálecz Orsolya

A gyors folyású folyamban sok-sok sziget volt. Különbözőek voltak: kisebbek, nagyobbak, cserjével, nádassal, erdővel benőttek. Persze mind lakatlanok voltak, de az emberek kedvelték őket. Gyakran csónakáztak köztük, és gyakran kötöttek ki rajtuk horgászni. Gyakran játszottak rajtuk a gyerekek robinsonost, szerelmesek vonultak el a szigetekre esténként.

Volt azonban egy közülük, amelyet minden jótét lélek elkerült. Pedig talán ez volt mind közül a legkisebb. Elég nagy volt, az egyik partját nádas nőtte be, másik partját homokföveny borította, a sziget belsejében erdő volt. De hogy ez az erdő mit rejtett magában, arra senki sem tudta a választ. Erre a szigetre ugyanis emberemlékezet óta nem merte betenni a lábát senki.

Réges-régen ugyanis egy utazó kereskedő kötött ki a szigeten. Kis ladikon érkezett. Saját magán kívül csak egy nagyon nagy láda volt nála. Amikor kikötött, a ládát két környékbelivel kitette a sziget partjára. A két legény később azt mondta, hogy a láda igen nehéz volt és kénkőszag áradt belole.

A kereskedő azt mondta, hogy másnap újra el fog indulni. Másnap azonban a kis csónak még mindig ott volt. A következő nap pedig eloldódott és elsodródott. A kereskedő soha nem tért vissza hazájába.

Attól kezdve a környékbeliek élete pokollá változott. Éjszakánként rejtélyes morgásokat és sikolyokat hallottak, valamint azt, hogy valaki mintha csörtetne a nádasban.

Egyszer éjjel két kisfiú csónakázott arra. Másnap, amikor a szomszédos szigeten egy halász rájuk talált, mind a kettő arcát rejtélyes sérülések borították, és hajuk megpörkölodött. Mind a ketten örök életükre némákká váltak, csak nagyobbik emlegetett folyton valami rejtélyes ?világító szemek?-et.

A partmenti falu lakói számára már nem volt kétséges: a szigetet megszállta az ördög. Csakhamar elhívtak messze földről egy híres varázslót, aki áthajózott a szigetre. Másnap súlyos sebekkel borítottan tért vissza, de a beszédképessége megmaradt.

?Mint természetfölötti embernek, megvolt arra a képességem, hogy megláthassam. Eddig azt hittem, hogy a kísértetek és a sárkányok már kihaltak, de tévedtem. A ti szigeteken egy szörnyű, eddig sem általam, sem kollégáim által nem látott fajtájú sárkánnyal volt alkalmam küzdeni. Zöldes színű volt, kétszer akkora mint én, borét pikkelyek borították. Feje testéhez képest nagy volt, a tetején lángok égtek, szemei zöldes színben parázslottak. Orrlikaiból is lángok csaptak ki. Teste vékony volt, de izmos, kígyószeru, lábai nem voltak, csak két, torz, de éles karmokkal bíró mancsa. Törzse alul kék színu farokban végzodött. Csőrszeru szájából hosszú, piros nyelve kígyózott elő...? ? számolt be a falubelieknek.

Csak az utolsó fejezet volt már hátra, amihez anyagot gyűjteni átment a szörny szigetére. A környékbeliek csak egy sikolyt hallottak. A faital tudós nem tudta már befejezni könyvét. Soha nem tért vissza a kísértetszigetről.

De már ez a történet is sok száz éve volt. Az emberek mégsem mernek még a közelébe se menni a szigetnek

Szörnyike

Ennek a manónak a története a középkorba nyúlik vissza...

Régen a királyok nagyon féltek a haláltól, és főleg a pokoltól, ezért mindig igyekeztek betartani a vallást, és annak követelményeit, de sehol sem írt a Biblia Gaziról, a királyok halálba kísérő szörnyecskéjérol. Gazi csak a királyoknak és az uralkodóknak jelent meg, de nekik is csak akkor, amikor már a halálukon voltak. Utolsó órájukban elbeszélgetett velük, megvitatva, hogy milyen uralkodók voltak ők. Természetesen mindig a manó döntött a király sorsáról, nevezetesen, hogy a pokolba, vagy a mennybe kerül az illető, attól függően, hogy uralkodásuk alatt mennyi jót, vagy rosszat tettek a népükkel.

Gazi fején a koronának is megvolt a maga meséje: Volt egyszer egy hatalmas király, akinek az ereje a koronájában volt, úgy hogy még Gazinak sem volt hajlandó engedelmeskedni, amikor magával akarta vinni a halálba. Ekkor Gazi erőszakkal lekapta a király fejéről a koronát, és saját fejére rakta, a király pedig, hatalmát vesztve, félelmében berohant a pokol nyitott kapuján.

Gazi lábán a kígyók azért vannak, hogy elvezessék őt az újabb, és újabb királyokhoz, azokhoz, akiknek, már lejárt az e világi élete.

Gúnyos mosolyát sohasem ?vetette le? magáról. A háromágú villája fegyverként szolgált a vele szembeszegülő, gyáva királyok ellen.

Gazi nevetve azt mondta, csak akkor halhat meg, ha egy nőt meglát. A királynő megörült a hírnek, és hirtelen ledobta az álruháját. Azóta senki nem látta sem a királynőt, sem pedig Gazit, a szörnyikét.

Ritecz Zsófia - Rónai Eszter

• Te meg mi a frászt csinálsz itt!?
• Hát, te estél a fejemre! ? mondta Carcassi.

Egy kis hallgatás után Diabelli megszólalt:

• Te ki vagy?
• M. Carcassinak hívnak, legalábbis ez volt a tojásomra írva. És te?
• A. Diabelli vagyok.
• Téged is itt hagyott az anyukád? ? kérdezte Carcassi.
• Igen, és nagyon egyedül érzem magam. ? felelte a másik.
• Akkor menjünk el együtt vadászni, mert már nagyon éhes vagyok. Tudod, hogy hogyan kell vadászni?
• Persze! ? kiabálta Diabelli ? Ezt még a hülyék is tudják! Gyere, és csináld utánam!

Elindultak és kis idő múltán megláttak egy vakondot. Diabelli nagy dérrel-dúrral rohant a vakond felé, aki persze azonnal visszaugrott az alagútjába. Diabelli megpróbált utána menni, de az orra hegyénél több nem fért be a lyukba. Carcassi nevetett barátja szerencsétlenkedésén, aki erre megsértodött és leült egy kőre. Carcassi kénytelen volt bocsánatot kérni tőle:

• Ne haragudj rám, de szerintem jobb lenne, ha inkább valamilyen cselhez folyamodnánk, mert nem szeretnék éhen halni.

Diabelli nagy nehezen fegyverszünetet kötött, mert már neki is majdnem kilyukadt a gyomra. A csel igen egyszerű volt: faágakat törtek le, és körülvették magukat velük úgy, hogy a levelektol ne látszódjanak ki. De valahogy semelyik állat nem mert két nagy levéltömeg közelébe menni, így nem maradt más lehetőségük, csak hogy a földben lévő gilisztákat bányásszák ki és egyék meg. Ez elég fáradtságos munka volt, és lassan be is sötétedett, úgyhogy a két óriásbébi kidőlt, és nagy horkolásba kezdtek. Másnap arra ébredtek, hogy már a hasukra süt a nap, és megint éhesek. A gilisztázásból már nagyon elegük volt, ezért amikor a közeli pocsolyához mentek inni (legalábbis nekik annak tűnt), észrevették, hogy a vízben apró izék mászkálnak (lásd: halak). Diabelli kóstolónak nagy merészen leharapta az egyiknek a fejét:

• Ez nagyon finom! ? kiabálta boldogan ? Csak egy kicsit nyálkás.

Miután kipusztították a tó élővilágát, elindultak világot látni. Időnként érdekes dolgok mellett haladtak el: hatlábú csigafa, kalapácsfülű bálna, nevető csíkosbéka és egyéb fura lények mellett. De a legérdekesebb dolgokkal a Pokol kapuja felé vezető úton haladva találkoztak. Legelőször egy láthatatlan szakadék állta az útjukat, de mivel nem látták, nem is estek bele. Utána egy szárnynélküli pillangó repült feléjük, és mondani akart nekik valamit, de azt már sose fogjuk megtudni, hogy mit, mert Diabelli véletlenül lecsapta a kisujjával.

Mentek tovább, és egyszer csak szembegurult velük egy óriási labda. Kishíjján magával sodorta oket, de még idejében sikerült beugraniuk az út menti bozótba. Csakhogy, amikor kimásztak onnan, tele volt a borük tüskével, ezért nagyon ijesztően néztek ki. Amikor folytatták volna újra az útjukat, az erdő lakói azt hitték róluk, hogy Lucifer kísérő ördögei, ezért megtámadták, majd összekötözték a két kissárkányt, és le akarták őket lökni a láthatatlan szakadékba. De erre a tüskék is megijedtek, meg amúgy sem voltak jószagúak a kis sárkányok, ezért kiugráltak a bőrükből. Az állatok az erdőben nagyon meglepődtek, amikor a két félelmetes szörny helyett két tündéri sárkánykölyök állt elottük. Gyorsan kioldozták a köteleket, sőt megmutatták a Pokol kapuja felé vezető utat is.

        (U.i.: Ajánlott zene: Jamiroque: Deeper underground Puff Daddy: Come with me)

Ez az ijesztő, tetőtől talpig szőrös teremtmény hosszú idők óta ül nedves kis lyukában, a pokol egy enyhébb tartományán belül, ahol feladata szerint a sistergő lébe kell mártogatnia a jajongó, meztelen embereket. A bűnös lelkű emberek forró olajba mártózva gondolkodhatnak életükben elkövetett ballépéseiken. A gonosz teremtmény nagyon élvezi a munkáját, azt hiszi, hatalma van, pedig szánalmas, buta szolgája ő a sötét birodalomnak.

Azt mondják, valaha szárnyas bika-féle volt (futára a pokolnak), de amikor egyszer vizet lefetyelt a sötét katakombák egyik belső tavának vizéből, rátámadt egy borzasztó vízi élőlény (a mai napig ismeretlen előttünk, hogy miféle) és nyakán úgy megsebesítette a bikát, hogy a vérében fetrengő állatot végül az ördögök mentették meg. Egy üregbe helyezték, ahol a mai napig lakik, és ahonnan kijönni nem tud.

A sötétben a bika girhes kutyává satnyult, táplálékot csak ritkán dobnak le neki (akkor is csak romlottat), kénytelen a kínzás közben véletlenül leszakadt végtagokon rágódni. A falat kaparja jelzésül, ha már elvégezte a munkáját, és a megkínzott embereket kötélre kötött kosáron húzzák fel. Örömében nyüszít, ha újakat kap. A veremben igencsak büdös van, a teremtmény maga alá piszkít. A gazdái nem igazán törődnek vele. A lyukban ül, teljesíti a feladatát, majd pihen, és itt fog ülni végtelen ideig