Cím nélkül

Nem elõször éreztem ezt. Azt, hogy nem tartozom sehová, olyan vagyok, mint egy szélben sodródó, levetett falevél. Határozottan rosszul éreztem magam, csak tengtem-lengtem, amíg mások szemmel láthatóan vidámak voltak és élvezték a dolgot. Még hívtak is, hogy üljek közéjük, mégsem mentem. Miért?
Talán a felvételi bizottság tévedett három évvel ezelõtt. Talán én változtam meg. De mégsem, azt hiszem soha nem tudtam igazán AKG-s lenni. Pedig akartam. Büszke voltam és vagyok is arra, hogy AKG-s lehetek, de úgy látszik, ennyi nem elég. Szeretnék AKG-s lenni! Értitek? AKG-s!
De mégis miért nézem olyan furcsán azokat, akik rendezvényekkor kiállnak a "nép" elé, jópofiznak és szeretik õket. Elképzelhetõ, hogy irigy vagyok. Sõt, bevallom, ez valamennyire igaz is. De akkor miért nézünk össze a többiekkel * akik talán ezt még be sem vallották maguknak, de valahol érzik azt, amit én *, hogy "na, ez a ripacs XY is jobban mutatna melegebb éghajlaton"?! Az a röhej, hogy nemcsak én, Garai Zoltán, és nemcsak pár, pontosabban jó pár diáktársam, hanem tanárok is éreznek így. Igen, közülük is.
Ha nem így van, akkor bocsánatot kérek az érintettektõl, de azt hiszem, hogy a Burgyánék is éreztek ilyesmit. Ha azt írnám, õk amit tettek, részben e miatt tették és jól tették, elítélnének. Azazhogy elítélnétek. Igen, Ti! Azt mondanátok, hogy tûnjek el a bal fenéken, húzzak a ......!
Azt hiszem, nem haragudnék Rátok, inkább mosolyognék Rajtatok. Mert Ti ezt soha nem éreztétek, vagy ha igen, hamar elfelejtettétek, hogy milyen is volt akkor.
Igen, a kocka állandóan forgásban van. Ha nagyon közhelyes akarok lenni, írhatnám úgy is: egyszer lenn, egyszer fenn. Viszont rengetegen vannak, akik többé-kevésbé mindig "lenn" voltak, a "fenn" levõk viszont ezzel szemben sokkal kevesebben vannak. A mókás az, amit az elõbb is említettem már. Az, hogy akik "fenn" vannak, elfelejtik a múltjukat. Hogy egyszer õk is "lenn" voltak. A legszerencsésebbek persze rögtön, már a nulltáborban "fenn" kezdték.
Szeretném hangsúlyozni, hogy nem az irigység beszél belõlem. Én úgy érzem, hogy leginkább azok tudják élvezni az AKG-t úgy, ahogyan azt a Horn annak idején elképzelte, akik most "fenn" vannak. Mert mikortól fogva mondjuk azt, hogy az "AKG romlik"? (Ezt persze csak azért mondjuk, mert mi marhák nem tudjuk konkretizálni a "romlást".) Amikor az AKG bõvülni kezdett. A jó viszony, a barátságos, nem mindennapi légkör nem többszáz diákra volt tervezve. Körülbelül három évfolyamot bírt ki, aztán valami torz töredék maradt csak az egészbõl. És ennyi emberrel, mint ahányan most vagyunk, természetes, hogy nem mûködik a dolog.
Szerintem a "kicsik", a hetedikesek ebbõl még nem sokat éreznek. Hiszen sokkal zártabb körben élnek egymással és a tanáraikkal, mint mi. Õk valahogy úgy élhetik meg most az AKG-t, mint ahogy azt a legelsõ elsõ évfolyamnak volt szerencséje. Õk mindig is így fogják látni. Az utánuk jövõk azonban már nem. Õk is elkezdenek majd sokasodni, tágulni, és pár év múlva ugyanott kötnek majd ki, ahol most mi, "nagyok" vagyunk. Jó most nektek, hetedikesek, a fene egye meg!
Valahol ez az igazi kirekesztettség. Pontosabban inkább kirekesztõdés, hiszen többé-kevésbé nem az egyén tehet saját helyzetérõl. Szóval ez az. Nem egyesek szánalmas, bárgyú és gyermeteg "csontelmélete".
Ja, a tortaevés elõtt eljöttem.
Garai Zoltán

Vissza az ötödik szám lapjára

Vissza a Press nyitólapjára