"Nagyon sok van még, amit el kéne mondanom,

de félek, többé nem hagysz rá esélyt.

Kell, hogy legyen indok, hogy miért történik minden így,

rendben, ülök csendben, várok rád..."

L.L.

Hidd el, Emma, én nem akartam sírni. Gyászolni sem. Szívesebben bizakodtam volna, hogy találkozunk még egyszer valahol, hogy csak elutaztál egy idõre, aztán majd visszajössz, ha hiányzunk neked. Hisz Te biztattál mindig, hogy legyek optimista, ha épp vészmadár voltam, vagy ha egyszerûen nem hittem magamban. Most pedig tényleg szívesen lennék optimista. Hiába. Csak a megemlékezés maradt, ez a fekete oldal, amolyan utolsó levélként Hozzád, hogy mindenki érezhesse, milyen sokat érne, ha még itt lennél.

Azon kevesek egyike voltál, akiknek tényleg bizonyítani akartam, akiknek ígértem, mert tudtam, Te csak a legjobbat akarod kihozni belõlem. Ha valaki az AKG-n kívülrõl azt kérdezte, miben több a patrónus az osztályfõnöknél, én azt válaszoltam, hogy a patrónusom a barátom, aki segít, amiben csak tud, és akinek bizonyítanom kell, hogy képes vagyok véghezvinni az elképzeléseimet. Mert õ az, aki számon kéri, aki követi, hogy jól csinálom-e, és nem büntet, ha elrontom vagy lusta vagyok megcsinálni, hanem inkább segít, kijavít, megkönnyíti a feladataim elvégzését, hogy máskor jobb legyen. És legközelebb nem lesz képem lustának lenni, nem jól csinálni. Szóval, ilyenkor, ha megkérdeztek, mindig Rád gondoltam.

Máig is nap mint nap belépek ugyanabba a tanáriba a harmadikon, ahol, igaz, már szinte soha semmi dolgom. Mégis valahogy odavisznek a lábaim, ha azon az emeleten járok. És olyankor mindig odanézek arra az asztalra, amelyiknél Te ültél. Amelyiknél megbeszélted velem a gondjaimat, és amelyiknél órákon át meséltem Neked élményekrõl, tervekrõl. Most is szívesen beszélgetnék Veled. Mondjuk, ott, a tanáriban, ahol a "csibéket" tartottuk sokszor, csoportban vagy egyesével, ahogy éppen jött, hiszen Te azt is elvállaltad, hogy akár mindenkivel külön-külön is csibézel, még ha így ezzel el is megy az egész napod. Abban a néhány hónapban pedig, amikor már nem tanítottál, és az asztal sem volt már a Tiéd, még akkor is bejöttél, csak miattunk, akár egy egész napra is. Te ilyen voltál, egyszerûen rendes hozzánk.

Mind sajnáltunk, mikor egy évre ott kellett hagynod az iskolát. Komolyan aggódtunk érted, és nagyot sóhajtottunk, mikor kiderült, hogy nincs komoly gond, csak egy kis pihenésre van szükséged. Egy év múlva pedig visszakaptunk, mint kipihent, újra fiatal patrónust. Én örültem, és azt hiszem, nem voltam egyedül.

És akkor egy kegyetlen Karácsony...

A csibeajándékot még együtt csináltuk, Nálatok, igazi, családias légkörben. Egész jópofa lett, Burgyánéknak is nagyon tetszett. Téged viszont hiányoltunk az átadásnál. Nem voltál ott, pedig vártunk. Tõlem még ajándékot is kaptál volna, egy aranyalmát, és biztos mások is vittek Neked valamit. Nem tudtuk, mi történt Veled, csak pár nappal késõbb hozták meg a hírt, épp, amikor keringõztünk. Szomorú tánc volt, akárcsak utána az Ünnepek. Elõször azt hittük, a betegséged jött elõ újra, súlyosabban, de még ennél is tragikusabb történt. Ha a betegség nem tudott legyõzni, akkor történnie kellett valaminek, valami még rosszabbnak... egy balesetnek.

Azóta pedig sorra tûnnek fel bennem az emlékek az elmúlt néhány évbõl. Olyan jó lenne õket közösen felemlegetni. Vagy újra átélni néhányat közülük. Hogyha itt lennél velünk. Sok mindent csinálhatnánk még közösen. Így viszont csak rajtunk a sor. Bizonyítani még tudunk, és talán mind szeretnénk is. Én is. Neked is. A szalagavatónkat pedig jól figyeld majd, hisz a keringõbõl egy kis darabot majd csak Neked táncolunk. Sõt ott lehetsz velünk a ballagáson is, ha szeretnéd. Végigviszünk az iskolán, itt bent, a szívünkben.

Emma.