A végtelen idõ és tér -a végtelen- befolyásolja, határolja, korlátolja a maga végtelenségével a létet. (Anyagi valóságot.) Ezen belül a keletkezést és az elmúlást. E kettõ kölcsönös összefonódásából alakul ki az idõ egyik megnyilvánulása: a jelen. Készül rá az ember, érzékeli az elmúlását, ám jelenlétét, aktualitását nem tudjuk -tudom- meghatározni jelenlétét, folyamata állandó, ám idõtartama iszoanyatosan rövid. (Szinte nincs is.) Ha a múlt a végtelen extenzív megnyilvánulása, akkor a jelen intenzív formája a jelennek. Karinthy azt írja: a múlt nem más, mint a jelen, a most örökkévalósága. Olyan, hogy jövõ? Az hülyeség. Ez igen érdekes, kifejezei a jelen legmeghatározóbb funkcióját, ám mégis könnyen támadható. A jelennek nem az idõtartama, hanem a jelenléte, folyamata állandó. Így már világos a jelen kérdésének ellentmondása. A múlt és a jövõ állandó váltakozása létrehoz egy a kiterjedését nézve intenzív, ám folyamatát tekintve extenzív egységet. A múlt egy megadott irányban "bõvül", a jövõ egy megadott irányban "szûkül". De egyik sem változik oly módon, nely a végtelen kritériumának megfelel. A múlt nem múlik el, csak újul. (Oly módon, hogy állandóan "bõvül".) A jövõ nem újul, csak elmúlik. (Egy megadott irányban "szûkül".) A jelen állandóan újul, változik, állandóan elmúlik, hisz mólt lesz belõle, keterjedését nézve intenzív, folyamatában pedig extenzív. Azaz: állandóan újul, (keletkezik) elmúlik, extenzív és intenzív egyben. Ez az egy tökéletes megnyilvánulása az edõ végtelenjének önmagán belül.