Folytatások fejezete 3
| --------------------- | A "Press" változásairól szeretnék még beszámolni. Bár voltaképpen nincsenek változások. Csak miután a lap mindmáig kiforratlan, nincs személyessége, nincs önmeghatározása, véletlenek döntik el, épp hogy viselkedik, szellemes-e vagy idétlen, érzékeny vagy otromba, ezért újra és újra szem elõl tévesztik egymást, a lap és az iskola, és aztán a félreértéseikbõl meg összetûzések támadnak. Így adódnak a történetek, amik akár átmeneti változásokat is elõidézhetnek a lapnál. Akik a lapot írják vagy szerkesztik, azoknak gyakran keletkezhet az a benyomása, mintha ez ugyanolyan tárgyi foglalatosság volna, mint mondjuk egy ceruzát kifaragni. (Csak épp egy egész iskola kerül kés alá. Ezért izgalmas.) De a szabályai voltaképpen még annál is lazábbak. A kés veszélyes, ha a kéz bizonytalan, az újság viszont lényegében bárhogy elkészíthetõ, nem lehet kettévágni, nem törik ki soha a hegye, nem fogy el. Az egyetlen valódi nehézség, hogy a szavak szöveggé kapcsolódjanak, nem is nehézség, az ember úgyis mindig motyog maga elé valamit, csak nem szabad túl sokat gondolkodni rajta. Azért írok így, mert a legutóbb olvasott lapszámok (96/97. 1,3,4.) eléggé felkavartak. Az már régi ügy, hogy a szerzõk elõszeretettel használnak álneveket, ez engem korábban is ingerelt, de úgy gondoltam, az én bajom, ki vagyok rekesztve ugyan a játékból, mert esélyem sincs a megfejtésre, de nem is nekem szól a lap, akiknek szól, azok úgyis mindent tudnak és értenek. Hát nem. Az álnevekkel keltett zavar és bizonytalanság az iskolai olvasók közt is jelen van. Hiszen ha nem így volna, akkor nem kellett volna Gyenes Péternek, alias "Róbí"-nak egy szellemes írásban kioktatnia az okvetetlenkedõket, akiket persze nem az érdekel, amibõl leckét kaptak, hogy milyen fajtái vannak az álneveknek (és mondjuk a magyar tanárnõ aligha szorul az álnevek stilisztikai hatásáról szóló fejtegetésekre), hanem az, hogy a tisztelt szerzõ urak miért nem képesek megérteni, hogy a tisztelt olvasóknak joguk van a valódi, látható, azonosítható és megnevezhetõ szerzõkhöz. Az álnevekhez való ragaszkodás, és az álnevekkel való játék annak a bizonyítéka, hogy a szerzõk a lapot saját kis körük belsõ ügyének tekintik, annak szórakoztatására írják, az iskolát tekintve alapanyagnak. (Természetesen nemcsak õk hibáztathatók azért, hogy az iskolai felelõsség dimenzióját nem érzékelik. A térérzékelésnek ez a módja csak gyakorlattal, nevelõdéssel sajátítható el.) Ennek a helyzetnek a következménye az, hogy az utóbbi számokban megint több olyan szöveg is van, amelyek egyszerûen durvák, sértõk, közönségesek. Továbbá vannak érthetetlen szövegek, melyeken írás közben a szerzõk és barátaik bizonyára halálra nevették magukat, ám nem sokat töprenghettek azon, hogy egyáltalán olvasható lesz-e majd az, amit leírnak. Ugyanilyen következmény a tanárok lekezelése, alighanem soha nem jutna a szerzõk eszébe, hogy a tanárokon heherészõ szövegeik voltaképpen nagy nyilvánosság elõtt elkövetett szemtelenségek és pimaszságok, amikre köznapi helyzetekben soha nem vetemednének, talán még bátorságuk sem volna hozzá. De az újság az más, ott valamiért lehet. Az újság egy homokozó, ahol a játszódó gyerekeknek van elsõbbsége, s a felnõtt, ha kap egy kis homokot a szemébe, jobb, ha mosolyog, mintha mi sem történt volna, mert még meg is szólják, ha tiltakozik. Az, hogy a lap a külvilágot teljesen összefüggéstelenül és esetlegesen hozza szóba, voltaképp nem kifogásolható, bár én egyáltalán nem tartanám elképzelhetetlennek, hogy ha már ez az iskola az önálló tájékozódó képességre nevel, akkor ezt a készséget a "Pressben" az írni vágyók mûveljék és fejlesszék. Az viszont, hogy az iskola is esetleges tárgya vagy épp csak ürügye a lapnak, diákostul, tanárostul, és brahivá vált a lapkészítés, biztosan nem jó. Rossz hangulatot teremt, ha valakik itt tombolhatnak, akár csak a szavakkal is, éppúgy mint egy jó bulin, ahol oly jó elveszteni az ifjúnak az önmagáért olykor még nem szívesen viselt felelõsséget, és a tanár cipõjére lehet köpni, aki le se tud, le se mer hajolni, hogy letörölje, vagy még inkább csak úgy fel a levegõbe, hogy lássuk, kit talál el. A legjobb vicc, ha az illetõ észre sem veszi. Persze lehet ezt az újságot úgy is olvasni, hogy micsoda szabadsága van itt a kalandozásra a kölyköknek, ez aztán egy vagány iskola. És a tûrõképesség felõl valóban jogos lehet az elismerés. Csak épp az a baj, hogy az, ami itt tûrve van, azt épp az tartja legkevésbé nagyra, aki mûveli. Mert õ tudja, hogy mennyire viszonylagos érdem, és mennyire nem jó semmire. (Ízelítõ: "A nyári megpróbáltatásokat épphogy kiheverõ büfésbácsit a végképp elkeseredett, világtól elzárt éhezõk nyersen felfalják, mohó kezek tépdesik le a még meleg, vértõl gõzölgõ húsdarabokat a vonagló csontvázról...A panelházakból hegyekbe tornyozzák az elhullott nyugdíjasok tetemeit...Busz és villamosvezetõk keményre fagyott fejével labdázik a tömeg...Demszky taknya-nyála összefolyik, ha arra gondol, mennyibe kerülnek a kátyúk...Fa Nándi nem tud még egyszer visszafordulni, befagyott az óceán közepére, és ott is döglik meg." Aztán jön a tavasz, a hullák oszlásával, majd "március 15-e, és az elsõ mélymagyar szónokok." Ezek a mondatok "jimmyke" Itt a tél! címû számbeköszöntõ írásából valók. A cikk poénja: "Kellemes ünnepeket és BUÉK!"). Az idézet szobavirág szerzõje például (akit szövege alapján minõsítek így, mert aki ilyen könnyen dobálózik a hullákkal, az valószínûleg még egy valódi pofont sem élt meg, bánnám ha tévednék) ezzel a vérgõzös szövegével egy verebet sem tud sem megnevettetni, a haverokon kívül, sem meghatni sem megijeszteni, és ha növeli a hullák számát, akkor sem. Mert az nem áll minden mûfajra, hogy minél visszataszítóbb a mû, annál hatásosabb. Azt is lehetne mondani, hogy "jimmyke" milyen jól ír, hogy milyen édesen utánozza a sokkoló szakmában sikeres felnõtteket. És ez igaz is, tréfás horrorja valóban jó fogalmazás, de ez olyasféle érdem, hogy én azt mondanám, inkább csak még az elsõ tiszta mondatoknál tartana, mert amire a gátlástalan képzelgésben nyújtott teljesítmény átváltható lesz majd, mondjuk egy valódi újságnál, arról egy jó iskola lenevelni szokott. "Jimmyke" remekét azonban aligha méltányolták az olvasók értéke szerint, mert minden figyelmet elvont egy másik cikk. Amelyik jókora vihart is kavart. Olyasfélét, amit hosszú évekig biztosan semmi sem törölhet ki az iskola emlékezetébõl. Olyan fogalom vált az AKG-s nyelv részévé a "Press"-nek köszönhetõen, ami megalkotóik elballagása után is még sokáig képes lesz mérget kibocsátani, bárki használja, bárki érinti meg gyanútlanul. Egy kicsit el is bizonytalanodtam, hogy nem kellene-e legalább nekem elhallgatnom az ügyet, hiszen végtére is nem krónikásnak szegõdtem, és talán nem kellene sápítozva, mint egy rossz tévériport, hosszasan idõzni a felfedezett szörnyûség fölött. (Mint az imént is.) Hiszen a fogalom megnevezése is nehezemre esik. Nincs mentségem, az ügy mélyén lapuló igazságok várhattak volna más alkalomra, az olvasó elnézését kérem. A vitát kiváltó riport CsontAKG-s címmel jelent meg, "Pey" készítette négy névtelenség mögé bújó diáktársával, "valaki külön felhívására". Arról szól, hogy a négy névtelen undorodik a tanároknak nyaló úgynevezett igazi AKG-s diákok hadától. "A csont szó onnét jön, hogy csontig benyal." "Elmennek ugribugrizni ilyen táborkába, olyan táborkába, nyalnak ennek, nyalnak annak, és amikor összeröffennek, megállapítják, hogy hú, de jófejek vagyunk, és traccsolnak egy jót. És mondják, hogy ott vannak azok a primitív bunkók." Vagyis a kirekesztettek, akiket nem szeretnek a tanárok és akik nem szeretik a tanárokat - õk a nyilatkozó társaság és sorstársaik. A riport az ármánykodás, a botránykavarás minden fortélyát felvonultatja. Volt az iskolában egy morgó, utálkozó, kis csapat, akik megszokták, hogy nekik, noha nem nagyon csípik ezt az iskolát - és elõszeretettel kötözködnek vele, de ezért nincs retorzió - nagyjából ugyanaz jár, mint bárki másnak. S ha néha mégsem, az persze ingerlõ. Nemrég például szóba se került, hogy õk is képviselhették volna Brüsszelben az iskolát! A tanárok kijelölték az utazókat! Micsoda diszkrimináció! Egy szabad iskolában! A riportnak ugyan ez az eset az apropója, s nagyjából ez volna a legsúlyosabb vádja, de akkor a kritika nem volna nagy szám, így a konkrét ügy, a konkrét sérelem, ami alapján az ifjú riporter nyomozni kezdett, szóba sem került a beszélgetés során. (Sõt, azt gondolom, a brüsszeli úttal kapcsolatos háborgás egyáltalán nem érdekelte volna a riportert, ha a pikáns melléklet nincs. A "Press" ebben az értelemben klasszikus bulvárlap, szerzõi a konfliktusokat akkor fedezik föl, ha van valami érdekes a környékén, akármi. Vagy eszükbe jut róla valami jó vicc. Vagyis itt sem az érdekképviseleti elv érvényesülésérõl, sem a nyilvánosság követelményének a kielégítésérõl nincs szó, hanem önellátásról a nyilvánosság és az érdekképviselet leple alatt.) Hiszen sokkal érdekesebb a köret, a magánhasználatra gyártott elmélet, amit a sértettek saját kusza indulataikban fortyogva fõztek ki, saját igényességük szerint, önmaguk szórakoztatására, vigasztalására, a "savanyú a szõlõ" klasszikus eseteként, s eszükbe sem jutott nyilvánosság elé állni vele. De ha már provokálták õket, csak nem futamodhatnak meg. Közellenségi önérzetük miatt is helyt kellett állniuk. (Kérdezik, mit írtak a pad alatt, mit firkáltak a tenyerükre, mi áll a levélben, amit kaptak, mit sustorognak egymás közt? Meg kell mondani, jó kis hecc, hátha elpirul tõle a tanárnõ! ) A riporter jó fiú, õ járt Brüsszelben, õ tudja mit akar. A riporter viszont nem tudta, neki "valaki" szólt, hogy "nem árt errõl egy beszélgetést leközölni". Ez a mozzanat azért érdekes, azon túl, hogy itt megint valaki rejtõzködik, vagy el van rejtve, mert a riporter számára a probléma nem volt igazán probléma, nem találkozott még vele a brüsszeli útjáért kapott rosszalló megjegyzésekig. És a késõbbiekbõl is az derül ki, hogy az elméletben tételezett "csontok" létezése kizárólagos kapcsolatban van az elnevezéssel. (Kérdezõsködtem utána, senki nem tudott elõzményekrõl, történetrõl, iskolaszakadásról. Az egyetlen históriai utalás az interjúban van, miszerint ezt az elméletet már elsõs korukban megfogalmazták, vagyis korántsem friss találmány, és a társaságukban nem is téma.) Az a "valaki" tehát érdekes lenne, miért nem õ írta meg az ügyet, hisz neki volt mondanivalója róla, miért gondolta, hogy a "csontokról" való társalgás kihangosítása az iskola javára szolgál? Nem szokás az útszéli megjegyzéseket nyilvánosságra hozni. (Azt gondolom, tanárok egymás közt éppúgy el-elengedik magukat, káromkodásaikat aligha egyeztetik pedagógiai hitvallásukkal, s ha alkalmi ítéleteiket, elméleteiket nyilvánosságra hozná valaki, összedõlne az iskola. Mindannyian kifakadunk olykor, engedjük, hogy civilizálatlan énünk tombolása révén megszabaduljunk civilizált énünk feszültségeitõl. Ezek a "bitang kölykök" meglehet csak abban különböznek az iskola bármely polgárától, hogy õket behúzták a csõbe.) De ez az intimitás "valaki" szerint miért tartozik a közre? Nyilván a "csontok" révén valamit megfogalmazhatónak, elérhetõnek gondolt. Fölrázni az iskolát az apatikus üzemmódból? A riporter hivatkozási módjából arra következtetek, hogy felnõtt lehetett a felbujtó. Önmagát is meg akarta ijeszteni? (Az persze lehetséges, hogy az iskola most épp olyan hangulatban volt, hogy szinte csábított az efféle botrányra. Az õszi órarendi zavarok, a csoportösszevonások, a vezetés válsága, a "hetedikesek" által elcsábított pedagógiai vezetõ keltette féltékenységi roham közegében szikrázott a levegõ, valahol be kellett következnie a robbanásnak.) A riporter tehát, felfedezve, hogy az egyik sarokban valaki maga alá rondít, odarohant, és kifaggatta szegény akciózót, hogy miért teszi ezt, és a rajtakapott pedig zavarában kitalálta, hogy õt kinézik a vécébõl. És szeretné megõrizni az inkognitóját, mert õt itt mindig csak bántják. A riporter meg örült, hogy itt súlyos közéleti problémára bukkant, ez a történet aztán jó hatásos, ilyet szoktak fellelni, feltárni az igazi riporterek is. Úgyhogy minden esszes, pés és bés szót is benne kell hagyni a szövegbe, nem szabad hazudni, hitelesnek kell lenni, ez a norma. Egy ilyen írás persze szó nélkül megjelenhet a "Press"-ben. A szerkesztõket talán ugyanaz a lelkesedés fogta el, mint a szerzõt, hogy most aztán megvan a medve, és sem a jó ízlés, sem a szakmai normák nem okoztak fennakadást, hiszen ebben az iskolában nincs cenzúra, ha már ilyen rettenetes nagy a baj, és a jajveszékelés mi egyébre utalna, hát nem lehet köntörfalazni. Aztán persze jó kis botrány kerekedett. A tanárok is, a diákok is hüledeztek. Az efféle gyáva rágalmazásnak - ami tehát eredetileg, nyilvánosság elõtti változatában meglehet puszta önvédelem volt, vagy még az sem, egy idétlen játék idétlen terméke - az a természete, hogy még magyarázkodni sem lehet higgadtan, mert ahhoz el kell fogadni, használni kell a torz minõsítéseket, s azok ezáltal, önálló életre kelve, egyre inkább olyanokká válnak, mintha szólnának valamirõl. Ragadósak, összepiszkolnak mindent maguk körül. És persze hallgatni is nehéz. Jöttek is a válaszok következõ számban. Nem volt a szerkesztõségnek gondja az anyaggyûjtéssel, ahogy a lapeladással sem. A November 7 Irodalmi Alkotó Brigád egy jelszóval válaszolt: "CSAK GERINCTELEN ISKOLÁKBAN NINCSENEK CSONTOK!" Ez ugyan szellemes riposzt, csak épp mellesleg polgárjogot ad a fogalomnak. Egy diák, Keisz Ágoston jóhiszemûen tanácstalan: "Ha nekik az én utam gusztustalan és utálatos, azzal nem tudok mit kezdeni." Írásából egyébként kiderül, hogy a névtelen, de azért nagyjából azonosítható kirekesztettek zavartalanul élik a maguk szubkulturális elkülönülését az iskolában koncertjeik révén, ahol õk vannak belül, és sokan mások kívül. Pleplár tanár úr zavarában olyan hangot üt meg, ami a legkevésbé szerencsés, fölveszi az orra elé tolt kesztyût, mintha odahajították volna, és máris suhint: "Ezek a kiszorult gyerekek...olyan jogokat vindikálnak maguknak, amire õket semmi sem jogosítja fel." Aztán kissé szelídebben szerepzavarokra és értelmezési hibákra gyanakszik, és persze mindvégig komolyan veszi az elméletet. De mit is tehetne mást. A nagy "sikerre" való tekintettel "Pey" folytatta titkos beszélgetését a kirekesztettekkel, amibõl kiderül, hogy alighanem csak az önérzetük miatta tartanak ki elméletük mellett, ami új kiadásában olyannyira megszelídült, hogy már nem is ingerlõ, sõt, olyasmivé alakult át mellesleg, ami valódi és érdekes kérdés, ha a fogalomhasználat nem is teszi lehetõvé a konszolidált tárgyalását. "Van olyan tanár, akit én is jó fejnek tartok és szeretem. De ez nem ugyanaz, mintha bemegyek a tanárhoz, akár akarja, akár nem, és arról kezdek el vele beszélgetni, hogy hogy van a macskája." "Mindenki csont, aki nyal." Igen, bizonyára vannak diákok az AKG-ban, akik törleszkednek a tanárokhoz, akik a tanár-diák AKG-s jó viszony élõsdijei, akár önfeledségbõl, akár rajongásból, akár számításból. És az is érthetõ, hogy erre a jelenségre a "kirekesztettek" érzékenyebbek, mint bárki más, és indulatból általánosítanak, amint ez mással is megesik. Csakhogy mindenki az általánosításukból indult ki, ami viszont nem egyéb, mint a tanárok és a körülöttük lebzselõ undorító diákférgek elleni csatakiáltás. Sík Eszter tanárnõ egy hosszú riportban mondja el álláspontját a témában a Mester (Szilágyi Gábor, a tanárszerkesztõ) kérdéseire. Mindent komolyan vesz, és mindent magára vállal. Örül a cikk megjelenésének, elismeri, hogy "a személyesség pedagógiája nagyon sokszor csorbult. Nekem ez a cikk azt üzeni, hogy ebben az iskolában nagyon sok olyan gyerek van, akihez nem sikerült eljutni." Õ tehát, sok AKG-s tanár képviseletében, mivel rossz a lelkiismerete, tudja, mennyi minden nem a terveik, álmaik szerint alakult az iskolában, õszintén elismeri, hogy akár saját csibéi közt is kereshetné a nyilatkozókat, és a megoldáson töpreng. Hozzátéve, hogy nem új jelenségrõl van szó, már az elsõ évfolyam idején volt a diákok közt villongás a tanárokkal való kapcsolatok különbségei miatt, s az egésznek semmi köze az iskola aktuális vezetési válságához (a vezetõség épp lemondásban volt), amivel Mester kapcsolná össze az ügyet. Sík Eszter nagyon fontos problémákról beszél, de nem pontosan és konkrétan arról, amirõl a névtelenek nyilatkozatai szólnak (talán amiatt sem, mert a felzaklató riport formai kérdéseire nem fordított figyelmet, mintha túlságosan is a lelkére vett volna egy meg sem fogalmazott vádat), hiszen a "névtelenek" nem a tanárok részvétlenségét vagy érzéketlenségét kifogásolják, hanem a tanárok körül zsongó diákrajt, és nem is arról, ami a helyesbítésük szerint a lelküket nyomja. (A formák titkainak megfejtésére az iskolában gyakran nem marad idõ. Ahogy a formák iránti tiszteletre sem, s ez nagy veszedelem arra az iskolára nézve, aki a maga teremtette formákra alapozta önnön méltóságát. Micsoda képtelenség, hogy "Pey"-nek nem volt rá ideje, hogy megkérdezze a tanári oldalt is, pedig szerette volna. Ha nincs idõzavarban, vagy eszébe sem jut, hogy idõzavara miatt felrúghat egy általa ismert és elfogadott normát, vagy ezt a meggondolatlanságát - amiért persze eszébe sem jutott a következmények láttán elnézést kérni, igaz, nem is rótta fel neki senki - a szerkesztõség nem hagyja jóvá, akkor nincs égiháború.) A tanár úrnak a tanárnõvel készített interjúja a maga nemében éppoly fésületlen, gondozatlan, mint "Pey"-é a névtelenekkel. Bizonyára sebtében, az idõ szorításában készült. És nyilván az idõhiány magyarázza a megmagyarázhatatlant, azt is, hogy a tanárokból megrendülést kiváltó beszélgetés hatására számos önemésztõ vagy háborgó beszélgetésre került sor közöttük, de senki nem ragadott tollat, hogy személyesen válaszoljon. Hogy a Sík tanárnõ említette "személyesség pedagógiája" máris ne szenvedjen csorbát. Nagyon érdekes az is, hogy Sík Eszter azt mondja, a cikk óta zavarban van, amikor a folyosón megáll egy diákkal beszélgetni. Persze, bizonyára ezt egy kicsit eltúlozta, de azért ebbõl a zavarból még a legkisebb mennyiségû is furcsa és elgondolkodtató annál a tanárnõnél, akit a diák és a pedagógus közvélemény egyaránt példaszerû AKG-s tanárnak tart. Mert ezt a zavart én úgy fordítom le, hogy az igazi AKG-s tanárok valóban kicsit belefeledkeztek abba, hogy vannak körülöttük, akik vannak, és vannak, akik nincsenek körülöttük. Voltak ekörül problémáik, lelkiismereti mélységûek is, de az nem volt probléma, hogy mi a jó és mi a rossz. A közelség a jó, és a távolság a rossz. És most a távolból jövõ kritika hatására gyanakvás ébred a közeli viszonyok természete, értéke iránt. Szabad ennek a gyanakvásnak fölébrednie? Lehet, hogy a kritika olyan dolgok iránt ébresztett érzékenységet, amikrõl nem is szólt, amikrõl nem is volt tudomása? Evezzünk vadabb vizekre. Kapás Róbert, a "Press"-ben sokat publikáló ifjú költõ, hevesen rátámad a "Nagyfiúkra", ahogy õ nevezi õket. Gúnyosan, kötekedve, és iskolán túl gyógyuló sebeket okozva, a toleranciát és a humanitást kéri számon: "A helyes talán inkább az lenne, ha az ilyen ember megkeresné a számára megfelelõ környezetet vagy iskolát (mert ez egészen biztosan nem az) és ott próbálná megállni a helyét, ha egyáltalán meg akarja állni. Bár ilyen helyet aligha találna, mivel ezek az emberek általában rendbontók, akik bárhová kerülnek, mindig azt keresik, hogyan lehet másnak, nem elfogadottnak lenni: kibújni a munka vagy épp a tanulás alól, gyûlöletet szítani, azokat, akik nem ilyenek, lenézni, akik pedig hozzájuk hasonlók, megtalálni, csoportba gyûjteni. Hiszen aki háborúzni vagy gyûlölködni akar, az mindig talál alapot és társakat. Azt ugyanis könnyû. Toleránsnak, humánusnak lenni nem annyira." Toleranciát és a humanitást nem szokás a vesztesektõl számon kérni, ez a gyõztesek kötelezettsége. Márpedig Kapás Róbert ábrázolásában a "Nagyfiúk" nemcsak az iskolában vannak szánalmas helyzetben, hanem nagyjából ez lesz a sorsuk mindenütt: "akiket kirekesztenek egy iskolában, és ...idõvel valószínûleg a társadalom is ezt teszi majd velük..." Miként bírja lenézettnek érezni magát általuk, és hogy támad fel benne ezek iránt a "páriák" iránt a harag, és nem a tolerancia és humanitás? A választ nem találgatom, Kapás Róbert valószínûleg magának sem meri elárulni. Csodálkozom, hogy nyelvileg és gondolatilag nem túl igényes válaszában nem bizonyított nyelvi és gondolati vétségeket vet a "névtelenek" szemére. Csodálkozom, hogy a másság, a nem elfogadottság keresését, ami kedves AKG-jának egyik jellegzetes vonása, egy sorban említi szemrehányóan a munkátlansággal és a gyûlölködéssel. Az AKG ádáz ellenfelei szokták egybemosni ezeket a dolgokat. Csodálkozom, hogy kitartott a "Hogyan keltsünk feltûnést?" cím mellett, amikor tudja, le is írja, hogy a beszélgetést nem a "névtelenek" kezdeményezték. Csodálkozom, hogy egy rövid beszélgetés alapján eltanácsol diáktársakat az iskolából, és bárhonnan, amikor ez az eltanácsolgatás az AKG-ban sohasem volt szokásban. Csodálkozom, hogy háborúról és gyûlöletkeltésrõl ír, harcolva és gyûlölködve, amikor semmiféle hadüzenet nem hangzott el, és nagyon rondán beszéltek a "Nagyfiúk", de az utálkozásnál többrõl nem volt szó. Csodálkozom, hogy nem vette észre, amikor õ lenézettként visszavág, pontosan ugyanazt teszi, mint ellenfelei, azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy õ a többséget tudhatja maga mögött. Csodálkozom, hogy a hamis vádakat a diákok közti szakadékokról nem cáfolta, hanem igazolta. Ezek után most akkor ki az igazi AKG-s, aki annak mondja magát, de egy eléggé kiábrándító jelenetet ad elõ, vagy azok, akik acsarkodnak ugyan, de legalább nem tetszelegnek? Helyén való, hogy egy "csont" tényleg "csontként" viselkedjék? Mit sajátított el az AKG-ban az a diák, aki óvja, védi az iskoláját, szabadnak és a felnõttek társának tekinti magát, lelke csupa emelkedettség, és kapásból belerúg abba, aki õt kicsúfolja. Lehet, ha az ember AKG-s, akkor egy kicsit öntelt és pökhendi is? Bocsánat, ezt az utolsó kérdést visszavonom. Azért hagyom meg mégis, mert igazából nem is Kapás Róbertnek szántam. (Öt megbüntetik majd a versei.) Azt kérdezem tehát, hogy egy kiváltságos iskola bensõségességében érlelõdõ gyermek nem vált-e óhatatlanul színt, ha az utcára lép, vagy vitába keveredik? Lehet-e ez ellen védekezni? Horn György is hozzászól a vitához, azt az alkalmat használva ki erre, hogy a válaszokat közlõ számban megjelent egy hosszú panaszkodó, vádaskodó cikk egy diáktól két koncert eltérõnek vélt iskolavezetõségi támogatása miatt. Erre reagál, de azt feltételezve, hogy a szerzõ azonos a botrányt okozó riport egyik névtelenjével, ezért egyúttal nekik is szán egy bekezdést. Mindkét esetben nagyjából hasonló feladata van, koncepciókká, nézetekké transzformálódott konkrét elégedetlenségekkel kell megbirkóznia. Elhessenti Kovács Miki feltételezésekbõl és hallomásokból épített légvárát, majd megbékélést ajánl az ifjaknak. A helyzet önmagában nem drámai, hiszen mindig, mindenféle iskolában lesznek olyanok, akik valós vagy vélt sérelmeiket fölfújják, és elégtételül belekötnek másokba. Csakhogy itt sokszereplõs játszmákról és tartósan épülgetõ kommunikációs sáncokról, csapdákról és labirintusokról van szó. Ahogyan R, a legradikálisabb teoretikus összefoglalta "R: -Igen. Van olyan ember, akinek azt mondanám, hogy menjen a p...ba. Pey: -Hát ez az. R: -Miért, õ meghallgatna minket? Pey: -Nem tudom. R: Én sem. És nem is fogom kipróbálni, mert az igen nagy leégés, ha nem. Pontosan azért nem lehet csökkenteni a távolságot a kirekesztettek és a csontok között, mert ha mégsem csökken, akkor növekedni fog." Vannak tehát éveken, évfolyamokon, társaságokon át húzódó ellentétek a diákok között, vannak diákok, akik számára kasztosodott az AKG, tanáraival, diákjaival együtt. Ezek az ellentétek, az ellentéteket teremtõ és tápláló félreértések nem borítják fel az iskola életét. De aki óvatlanul, vagy kíváncsiságból faggatózni kezd, könnyen nagyobb bajt okozhat, mint amekkorát feltárt. Mert az AKG-ban azonos értékrendûeket is elválaszthat egymástól az élményközösség hiánya, az eltérõ értékrendet vallók pedig szükségképpen más-más iskolai kultúrát teremtenek maguknak. Mert az iskola, ahol otthonra lel a diák, megalakulás közben irányt váltott. Apró kis iskolákra szakadt (most próbálják újra részenként összeragasztani). Mindenkinek vannak sérelmei, de nincs meg az a nyelv, amin meg tudnák érteni egymást. Lehet ezt a vitát úgy értelmezni, hogy lám, az AKG hatalmas erõfeszítésekkel, nagy áldozatokkal, fájdalmakat is okozva próbál meg el(vissza)jutni oda, ahol ma egy átlag iskola tart, ahol a tanárokat senki nem téveszti össze a diákokkal, a közös javakból sohasem jut mindenkinek egyaránt, vannak diákok, akik odavalók, mert igyekeznek megfelelni, és vannak diákok akik nem, mert nem igyekeznek, és a problémák bizonyos körérõl nem esik szó, mert az iskola úgyis csak pusztítana, ha beavatkozna, legjobb szándékai ellenére is, mert egy sodródó, tehetetlen intézmény, intézményi lelkülettel. És persze úgy is lehet érteni a dolgot, hogy lám, az iskola célba ért. Hiszen az õt jól ismerõ ádáz ellenfelei, békétlenjei, lázadói állítják róla, hogy az õ udvartartása nem "stréberek", "pedálok" és "szemüvegek" magányos figuráiból áll, hanem "csontok" nagy tömegébõl, akik "közösséget alkotnak", "arra hajtanak, hogy egymásnál is jók legyenek", vonzódnak a tanárokhoz, és "általában a tanárok is jól vannak velük." "Ezek nemcsak önös érdekbõl keresik a barátságukat, hanem tényleg komolyan gondolják, hogy jóban lenni egy tanárral milyen jó dolog", "ez egy ilyen tizenéves vonzódás a felnõttekhez". "Ezek az emberek nem egy tanárnak nyalnak be b... meg, hanem mindegyiknek." "Mindegyiknek egytõl egyig. És olyan szinten, hogy az valami gusztustalan. Ha ezt nem tudod felfogni, sajnálom." "Vannak olyan emberek, akik minden tanárral jóban vannak. Nem tudom, hogyan csinálják. Olyan, mintha hazamennének, elõvennének egy listát és kipipálnák azzal, hogy: Na ez megvolt, akkor holnap emeznél kell ráhajtanom!" Lehet-e ennél erõsebb igazolását adni annak, hogy az iskola valami nagyon nagy dolgot sikeresen megvalósított, bármennyi gyarlósága torlódott is össze az évek során, gyökeresen megváltoztatta a tanár és a diák, a nevelõ és a nevelt viszonyát. A közvetlenség, az együttmûködés, a szövetkezés és a szabad önmeghatározás olyan változatait hozta létre, amik hiányoznak iskoláinkból, hiányoznak társadalmi, történelmi, kulturális és politikai nemzedékeink kapcsolataiból. És most melyik bekezdés az érvényes? Nem lehet az iskola valamilyen, meg annak az ellenkezõje is. Én meg pont az gondolom, hogy az AKG-ra ez áll. Tévedései és fogyatékosságai húzzák egyik felé a szekerét, tehetsége, tudása és elszántsága meg a másik irányban. És azt szerettem volna érzékeltetni, hogy ez a szekér halad. (A szemlélõ meg szédül.) (Feltûnhetett, hogy ez a fejezet valamelyest más hangvételû volt, mint az eddigiek. Nekem mindenesetre feltûnt. Egyszerû a magyarázat. Miközben írtam, már tudtam, hogy néhány hét múlva beállok helyettesíteni egy félévre az iskolába. Ugyanúgy, ahogy annak idején Bujdosó Emma betegsége miatt beugrottam, s aztán ez a munka lett belõle. Most meg tanítással búcsúzom. S azáltal, hogy elkezdtem tervezgetni az AKG-s óráimat, s az iskolában nem a tanulmányom befejezésének újabb és várhatóan ezúttal sem betartott idõpontjáról kérdeztek, hanem mint holnapi kollégát szólítottak meg, odalett minden tartózkodásom. Az utolsó fejezetet tulajdonképpen már az "AKG Press"-be írtam.) |