Már rég nem írtam Neked levelet, most úgy gondolom, itt az ideje. Mégpedig nem is akármirõl fogok írni, hanem a sítáborról. Mégpedig nem is akármelyikrõl, hanem ahol voltam. Vagyis a ”másik” ill. ”erdélyi” sítáborról. A másik-at azért raktam idézõjelbe, mert az relatív (és azért két felsõ i.j. közé, mert valami baj van a géppel), az erdélyi-t meg azért, mert mindenki annak hívta, csak éppen Csehországban volt.

Joggal hördülhetsz mostan fel, hogy ott nincs is igazi hegység. Teljességgel igazad van. De Magyarországon sincs, mégis vannak sícentrumok. Szóval ez a hely olyan volt, mint mondjuk Galyatetõ. Egy falu, ami csak hotelokból és rekreációs központokból áll. Ezek a központok azzal foglalkoztak, hogy vakokat vittek sífutni az erdõbe, ami nagyon rendes dolog tõlük. Csakhát az egész hely ezekre a központokra és a hétvégi túrizmusra épült és ennek megfelelõen volt berendezve. Példának okáért hét közben nem igazán jártak a felvonók, kivéve a legalább 300 m hosszú kék-piros pályán lévõket. És a falu egyetlen étterem-kocsmája is csak napközben volt nyitva. Ráadásul hó sem igazán volt a pályán. Az alja egészen jeges föld volt. Született is errõl egy csomó szóvicc, mintpéldául: Hó volt, hó nem volt; Csak hébe van itt hó; Az olasz pályák és e között jég és föld a különbség. Meg ilyenek. A szóviccek egyébként is gyakran visszatérõ elemei voltak a tábornak. Most hirtelen csak egy jut eszembe, de azért azt elmondom: Mi van akkor, amikor forradalom van? Államszünet.

Jókedvünket egyébként sem törhette le semmi. Például az sem, amikor harmadik (de lehet, hogy második) nap Gergely Péter (azért írom ki a teljes nevét, mert a házban a másik csoport tagjait is beleszámolva kb. 8-9 Péter volt) álló helyzetbõl elesett a jeges úton, majd ottmaradt. Lábát ugyan tudta mozgatni, de nagyon fájt Neki. Kaptunk tehát egy tepsit (tudod, amivel a hegyimentõk rohangálnak) a felvonóstól, és levittük az étteremhez, ahol csoportunk többi tagja, valamint a szintén ott telelõ SOTE-s egyetemisták voltak. Õk kijelentették, hogy már tanultak annyit az emberi testrõl, hogy hozzá nem nyúlnak Péter lábához, úgyhogy, amikor estére se lett jobban, kihívtuk a mentõket, akik bevitték a kórházba, megvizsgálták, és közölték, hogy keresztszalag szakadása van a térdében. Ezért aztán szegény Péterért másnap kijött az apukája kocsival és hazavitte.

Aznap este esett egy kis hó is. És mivel a heti három esti síelés egyike pont akkorra esett, ki is próbálhattuk a frissen havazott pályát. Hát, elég vicces volt. Annyira tapadt ugyanis, hogy felfelé lehetett síelni rajta. És ráadásul nem ratázták le, tehát kb. húsz perc alatt lesíeltük. A felvonónál pedig nagyon-nagyon hosszú sor állt. De, mint mondtam, jókedvünket még ez sem törte le.

Másnap délután aztán a friss hóra (mármint nem a tánc, hanem a hó toldalékolt alakja) való tekintettel beindították a nagy, alias fekete pályát. Ez egy tök jó kis pálya volt sok buckával, hosszú felvonóval, rövid lesiklással és gyorsan lesíelt szûzhóval. Merthogy ezt sem ratázták le.

De korábban már említett jókedvünknek semmi sem árthatott. Este elkezdtük a fantasztikusan bombasztikus (esetleg bombasztikusan fantasztikus) maffiának becézett játékot játszani. És tettük ezt éjjel negyed négyig. Azzal az indokkal maradtunk fent ilyen sokáig, hogy másnap úgysem síelünk délelõtt, mert erõt gyûjtünk a d.u-i fekete pályára. Így is tettünk.

Másnap tehát mindazok, akiknek síelési igényeit nem elégítette ki a kék pálya, átsiklottak a feketére. Én kicsit késõbb indultam, mint a többiek, ezért (a megközelítést célzó mintegy húsz perces út után) fél négyre értem a felvonót és a sípályát átszelõ keresztúthoz. De nem volt ott senki, a felvonó pedig nem járt. Gondoltam, túl kevesen voltak, nem indították el annyiuknak, lesiklottam tehát a felvonó aljára, és valóban ott találtam öt tábortársamat, akik már egy fél órája vártak a felvonós megérkezésére. Mire odaértem, már kicsit morózus hangulatban voltak, és éppen azt tervezgették, kit egyenek meg elsõnek, ha elfogy a kaja. Mivel én voltam az egyik legesélyesebb jelölt, gyorsan szétosztottam köztük megmaradt csokikészletemet. Majd kicsiny társaságunk néhány tagja érthetõ idegességük levezetésére szétrúgott egy, a helyszínen talált deszkadarabot, és elindultunk felfelé. A körülményekhez képest még akkor is jó kedvünk volt. Ez csak fokozódott, amikor meghallottuk magunk mögött a felvonó zúgását. Rögtön tudtuk, hogy Hantos tanár úr, aki egy másik úton jött, és a felvonó tetejéhez érkezett, intézkedett. Felcsatoltuk tehát léceinket, és elindultunk lefelé a pályán. Csakhogy közben megint leállt a felvonó. Rövid káromkodások után már épp ismét le akartunk csatolni, amikor újra megütötte fülünket a már jól ismert hang. Lesiklottunk tehát, és beálltunk a felvonóba. Már azokat a vicceket gyártottam magamban, amiket majd felérkezéskor fogok elsütni, amikor a gép megint leállt és néhány, addigra már felérkezett társunk hangos kiáltásokkal adta tudtunkra, hogy nem is fog többet elindulni, menjünk haza gyalog. Kiszálltunk tehát, és gyalog elindultunk hazafelé. Még sokáig elkisért minket az újra beindított szerkezet barátságosan zümmögõ hangja.

Utolsó este megkértük a SOTE-seket, hogy aznap máshol bulizzanak, és mi foglaltuk el az ebédlõt. Mégpedig azzal a céllal, hogy ott forralt bort készítsünk. Jókedvünk fenntartása végett. És az éjszaka nagyrészét a bor által vidámságra hangolt társaság (bármilyen meglepõ) egy minden addiginál gyönyörûségesen zseniálisabb maffiázással töltötte.

Másnap de. aztán tényleg kisíeltük magunkat végre a fekete pályán (már, aki), majd, maradék pénzünket az étteremben elköltve, hazajöttünk.

Na, csá!

u.i.: Kihagytam két fontos dolgot a levélbõl. Az egyik ”a Város”, ahova többen és többször bementek síelés helyett, és amirõl több fotót is láthatsz itt. A másik pedig azok az izgalmas filmek, amiket a buszon láttunk. Cím szerint: X-akták, Úszó erõd, Zaklatás. Különösen ez utóbbi volt az izgalmas, mert hamarább érkeztünk meg, minthogy vége lett volna, ezért aztán senki nem tudja, hogyan fejezõdött be a sztori.