|
---------------------
|
I.
Olykor borús, magányos estén
Ellátogat hozzám a múlt,
Merengõ szókkal újrafestvén
A kék eget, mely elborult.
Eszembe jut, mikor még nyár volt,
Vidám erdõ, zengõ liget,
Midõn szivem dalolva lángolt,
Lángoltak véle más szivek.
Ó, elhervadt szivem viránya!
Mikéntha fát a rengeteg,
Szintúgy körülvesz már a fránya,
Fázós öregség engemet.
Baráti fül, mint egykor régen
Nem hallja már, ha peng a lant.
Bús õszi köd borong az égen,
És hullt levél kereng alant.
De mért is bánjam én, hogy õsz lett,
S a vidor nyárnak vége lõn?
Hisz ujjam végre elidõzhet
Rímet kreálva bíbelõn.
Miért is háborogna lelkem?
Nem érte szomorú dolog.
Ha eddig másnak énekeltem,
Most csak magamnak dúdolok.
II.
Jöttem szent daccal, úri gõggel
Gyõztes útján újfajta szónak,
Az én fénylõ, szelíd szivemben
Vad, õsi nóták dáridóznak.
Gyöngyét szép, megdalolt daloknak
Gazdagon szórom, merre lépek,
Mégsem kísér más, hetyke mártírt,
Csak hájas, undok röffenések.
Sok bamba, botfülû parasztnak
Eluntam én már énekelni.
Hej, szájas töpörtyû-legények,
Ki mer velem birokra kelni?
Ki nem remeg meg, hogyha számat
Elhúzom büszkén és nevetve?
S ki bír, habár egy pillanatra,
Nézni én bús, beteg szemembe?
III.
Oly álmos minden, én vagyok csak éber,
most kél a nap, még ásítozva kába,
az õszi reggel illatos kezével
gyöngéden túr a fák arany hajába.
Lágy fénye lassan mind a házaké lesz,
és új reménnyel hinti be a tájat,
te mégis könnyel a szemedben ébredsz,
s a kedv az én szivemrõl is lebágyad.
Nekünk nem tartogat vigaszt az élet,
nekünk, kik félve-fájva koplalunk,
a reggelek mind egyformán setétek,
s a bús magány egyetlen otthonunk.
És napjaink halk, reszketeg papírok,
és szívünk méla, kókatag virág.
Ne sírj, Annuska, nézd csak, én se sírok.
Nem ér annyit e vén, lyukas világ.
Varró Dániel
|