Mi van velük?

Gaszner Tibor és Burgyán Attila

- Mi volt az oka, hogy eljöttek az iskolából?
- Sok volt a tanításból egy kissé. Ez egy hosszú történet, tehát többféle okot lehetne felsorolni.. Ezek nem elsõsorban az iskolával függnek össze, hanem magával a vállalkozással is. Olyan stádiumba jutott, hogy szükség volt a munkánkra, ez viszonylag váratlanul alakult így. Volt egy ilyenfajta objektív oka is, ami miatt ilyen hirtelen kellett óraadói státuszba átmenni, másrészt meg tényleg a tanári pályán elöbb-utóbb az ember eljut a telítettségig, és aztán vagy dönt idejében, vagy más pályát választ, vagy megpróbálja magát újra feltölteni. Nekünk már nem sikerült elegendõ motívációt elõállítani ahhoz, hogy hittel, és kellõ lelkesültséggel végezzük a munkánkat. Lehetett volna érdemi munkát végezni a továbbiakban is, csak ehhez kell egy fajta belsõ késztetés, és ha ez megcsappan, akkor napi küzdelmet kell az embernek önmagával vívnia, nehogy elsekélyesedjen, nehogy hétköznapivá váljon, az ami korábban fontos volt. Tehát egy mechanikus, begyakorolt, monoton unalommal szemben is kell az embernek egy idõ után küzdenie. Namost van az ember életében olyan stádium, amikor úgy gondolja, hogy változtatni kell és nálunk ez most érkezett el.
- Hogyan jött ez az ötlet, hogy egy antikváriumot nyitnak?
- Eredetileg nem antikváriumban gondolkodtunk, hanem könyvkiadót szerettünk volna csinálni, de hát ez sokkal tõkeigényesebb és anyagi és egyéb szempontból sokkal biztonságosabbnak tûnt, kisebb beruházást jelentett antikváriumban gondolkodni, de nem tettünk le továbbra sem arról, hogy a könyvkiadással foglalkozzunk, tehát valahol ez lenne inkább a dolognak a végcélja, de hát elégedettek vagyunk a jelenlegi helyzettel is, és nem bántuk meg, hogy létrehoztunk egy nem antikváriumot, hanem egy olyan közeget, amiben élni is lehet és ami tulajdonképpen egyfajta szellemi közeget is jelent.
- Mikor határozták el, hogy megnyitják ezt a boltot?
- Egy jó másfél évvel ezelött, õsszel kezdtünk el gondolkodni azon, hogy valamit kéne csinálni, de ahogy mondta Tibor, hogy elõször könyvkiadásban gondolkodtunk, de aztán ez tûnt idealizálhatónak. Amolyan elsõ lépés gyanánt.
- Mindekettejük tanítanak még, illetve van még néhány csibéje is az iskolában. Velük mi lesz?
- A csibét, az tvégigvittük, tehát nekem két gyerekem marad a következõ évre, ha jól tudom, a Plepár tanár úrnál szervezõdik egy csibe, oda kerülnek majd. De hát ennek valóban volt egy lélektani oldala is, ezért választottuk ezt a köztes megoldást, ami semmiképpen sem volt a legideálisabb megoldás, de ez tünt az egyedülinek, hogy óraadóként maradunk, közben a csibével folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, mert hiszen õk bejártak ide is és be is járnak, és hát õk valóban megértették azt, hogy mirõl van szó, kevésbé kellett publikusnak lenni, mikor velük beszéltünk arról, hogy valójában min kell változtatnunk, és hát tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy a csibetartásban ez nem okozott törést. Tehát az utolsó félév nem volt semmivel sem rosszabb, mint az elõzõ évek. Sikerült az érettségivel, a felvételivel kapcsolatos, illetve a napi problémákat organizálni, megoldani. Õk elfogadták ezt a helyzetet, mi pedig együtt éltünk vele.
- hogy tervezik, tartják majd a kapcsolatot az AKG-val, vagy megszüntetik, vagy mi lesz?
- Miért szüntetnénk meg?
Úgy tûnik, hogy jövõre még fogok mûelemzést tartani. Vagy legalábbis meghirdették, nem tudom, hogy összeállt-e a csoport, amennyiben szükség van ránk, szívesen vállalunk még. Tehát maga a tanítás nem okoz gondot, sõt továbbra is jelenthet örömöt az embernek, ilyen korlátozott, vagy visszafogott mértékben, inkább azt amit az ember életében egy iskola, mint intézmény jelentett, nem kívánnánk a továbbiakban. Részint megmarad egy ilyen szintû kapcsolat, részint pedig a barátainkkal, a tanítványainkkal, kik ide eljönnek, nagyon szívesen találkozunk, és úgy gondolom, hogy tartós kapcsolatok is születtek az elmúlt öt évben. Ennyit töltöttünk az AKG-ban.
Anton

Vissza a hetedik szám lapjára

Vissza a Press nyitólapjára