Amikor vége volt a tábornak és elmentek a hetedikesek, mi meg ottmaradtunk, hogy az évfolyam nyitótáborában üssük agyon az idôt, még nem voltam képes mesélni a táborról senkinek, aki nem volt ott. Amikor hazajöttem, és azóta is, ha megkérdezik, milyen volt, csak annyit mondok: sírtam a végén. És nem csak én. Sôt elôször nem én. Hanem ôk. A hetedikesek. Képzeljétek el, hogy utolsó nap délelôtt nyolc-tíz lány zokogott, hogy most itthagyjuk ôket, mint Kököjszi és Bobojsza. Próbáltuk ôket vigasztalni, de amikor arra az érvünkre, hogy minden nap látni fogjuk egymást a suliban, az volt a válasz, hogy: “jó, de már csak egy évig”, szóval az már nekem is sok volt. Addig sikerült kihúznom, amíg vége volt a Hej halászok-nak és mindenki elment, aztán elsírtam magam. Pedig ezt nem gondoltam volna magamról. De nem csak én voltam így. Hanem más szervezôk, sôt tanárok is. Jó, ebben biztos benne volt az öt nap kialvatlansága meg az állandó stressz, az idegfáradtság és sok minden más, de szeretném azt hinni, hogy alapvetôen nem ezek miatt érzékenyültem el.

Ennek ellenére, a tábor inkább volt vidám, mint megható (kivéve persze az utolsó estét). Mert három fô dologra törekedtünk, amikor a játékokat kitaláltuk. Az egyik persze az ismerkedés egymással és a patrónusokkal. A másik az, hogy élvezzék a programokat, érezzék jól magukat, a harmadik pedig, hogy megfelelôen lefárasszuk ôket minden nap. Ezért aztán a színdaraboktól eltekintve szinte minden programnál rohangálniuk kellett, amit nagyon élveztek. Mi is. Mármint mi azt, hogy nekik rohangálniuk kell, nekünk meg nem.

A hetedikesekrôl általában (annyira csúnya szó az, hogy hetedikesek. Ezentúl a “picik” szót fogom használni, elôre is elnézést): kezdetben csak az tûnt fel, hogy mennyire lelkesek. És nemcsak lelkesek, de segítôkészek is. Ha valamire megkértük ôket, akkor azt szinte vonakodás nélkül megcsinálták. És nem azért, mert mi voltunk a nagy táborvezetôk, hanem mert elhitték nekünk, hogy ez dolguk. De az elsô napokban még nem úgy tûnt, mintha pótmamát/papát látnának bennünk. Szóval azt hittem, hogy bíznak bennünk, elfogadnak minket, jófejnek tartanak, de semmi erôsebb érzelmi kötôdés. Aztán a tábor vége felé ez a véleményem gyökeresen megváltozott. És nem csak az utolsó napi sírások miatt. Amikor például megkértek minket a patrónusok, hogy legyünk vicecsibemamák/papák. és elkezdtek minket körbekérdezni, a picik elôtt, hogy ki hova megy, akkor olyan kiabálások és örömrivalgások voltak minden szervezô döntéshozatala elôtt, ill. után, ami nagyon-nagyon sok mindent elárult. És azóta is, akármikor lépek be a picikhez, mindig legalább tizen rohannak rám, hozzám vágják a párnájukat, kitépik a hajamat és szeretetük egyéb jeleivel halmoznak el.

Egyetlen program van, amirôl most külön írni szeretnék. Illetve kettô. Sôt három. Az egyik a krimijáték. Ez ugyanis nem szerepelt a pályázatban, csak azért találtuk ki, mert esett az esô, vagy csúsztunk a programmal, vagy nem is tudom, miért. A lényeg, hogy mindenki magának talált ki szerepet és abból állítottuk össze késôbb a sztorit. Nagyon jó volt. Mi ugyanis Pepével részeg disznók voltunk, akik mindent tudnak. Ennél megfelelôbbet magam számára nem is tudnék kitalálni. Forralt bort ittunk, hülyeségeket beszéltünk, egymással kötekedtünk és énekeltünk bô egy órán keresztül. Közben persze potyogtattunk el információkat is, de azt is marhaságokba csomagolva. Iszonyú jó volt.

A másik program az utsó esti bál és az azt követô keretzáró elôadás volt. A bál elvileg maszkversenybôl és táncházból állt volna, mégis inkább diszkó lett belôle. Meg is ijedtem egy kicsit, mert a záróelôadáshoz meghatódós hangulat kellett volna, nem bulis. Ez volt ugyanis az egyetlen elôadás, amit nagyon bepróbáltunk, szó szerint tudtunk és mi nagyon megindítónak tartottuk. Aztán jött a torta és a búcsúelôadás, ami alatt rájöttem, hogy teljesen felesleges volt a hangulat miatt aggódni. Azt az instrukciót, amit még a próbákon beszéltünk meg, hogy igyekezzek hüppôgni és sírós hangon beszélni, nem esett nehezemre betartani. Sôt. Majdnem “túl is játszottam”.

A harmadik program, amirôl mesélni akarok, azért volt érdekes, mert nem volt. Készültünk rá pedig legalább két napot, költöttünk rá egy rakat pénzt, de egyszerûen nem lehetett megrendezni, mert a játék alapjául szolgáló kémiai reakció egyszerûen nem mûködött. Nem csigázom tovább az érdeklôdést, az indikátorpapír-csatáról van szó. Megvettük a fenolftaleint, a tisztaszeszt, a fecskendôket, beáztattuk a papírt, de nem mûködött. Nem baj, ezt a játékot az iskolában kb. öt éve próbálják megrendezni mindenféle táborokban és még soha nem sikerült. Legalább nem törtük meg a hagyományt.

Még mielôtt befejezem a cikket, írok valamit a szerepemrôl. Én voltam Andris, Panni testvére, az egyik kisgyerek, akinek folyton valami gondja, baja, problémája volt, amit a piciknek meg kellett oldaniuk. Mivel pedig minden program elôtt tartottunk egy kicsi elôadást, ami a keretbe foglalta az adott játékot, tehát átlag napi háromszor át kellett mennem négyévesbe. Nagyon élveztem. Gügyögtem, affektáltam, bömböltem, szoptam az ujjam, játszottam a kockásfülü nyuszimmal és összefüggéstelenül beszéltem. Többek szerint Andris már gyógypedagógiai eset volt, de én legalább kiélhettem végre az összes bennem rejlô infantilizmust.

Ja, és még egy dolog. Az a furcsa élményem volt végig a tábor alatt, hogy nem úgy éreztem jól magam, mint amikor valamilyen munkám jól sikerült, hanem úgy, mint amikor egy jó táborban vagyok, jófej emberekkel és jó programokkal. Persze azért volt egy állandó készenlét. És nem akkor éreztem igazán szervezônek magunkat, amikor például éjjel egykor a másnapi programot beszéltük meg, hanem például akkor, amikor Bogyó rosszul esett a vízbe, beütötte a hátát, elkezdett sírni és tíz másodpercen belül három csoportvezetô és egy tanár volt ott és gyógyítgatta.

Jaj, és még valami (ez már a harmadik olyan bekezdés, amit utolsónak szánok). Azt hiszem, nagy szó, hogy a szervezôgárda az elejétôl a végéig tökéletesen együtt tudott dolgozni és nem voltak komoly súrlódások. Egyszóval (illetve kettôvel): jók voltunk! De méginkább: JÓ VOLT!