| --------------------- |
Kissé meglepõdtem a minap. Az történt ugyanis,
hogy ebédelni voltam a haveri társaságommal a menzán,
amikor egyikük megkérdezte, hogy nem akarok-e 100 gramm füvet
venni. De csak úgy spontán. Árat is mondott, már
nem emlékszem mennyi volt, de még én is hihetetlenül
olcsónak találtam, pedig nem vagyok túl tájékozott
a piaci árfolyamban. Sõt még azt is hozzátette,
hogy meg lehet kóstolni itt és itt, ekkor és ekkor.
Merthogy egy barátjánál maradt valahogy egy csomó,
100 grammos csomagokban és most megpróbálja elsózni.
Fogalmam sincs, hogy komolyan gondolta-e amit mondott, vagy csak ugratni
akart. Én úgy éreztem, hogy komoly. És nem
azon lepõdtem meg, hogy valaki az AKG menzáján ennyire
nyiltan ilyet kérdez, hanem azon, hogy ez senkit sem zavar. Engem
sem.
Pedig a drogkereskedést utálom. Akik füveznek, azokkal
semmi bajom (bár én személyesen még nem próbáltam
ki, és valószínûleg nem is fogom), de akik másoknak
ehhez az anyagot biztosítják és még pénzt
is kapnak érte, azokat nagyon-nagyon undorító embereknek
tartom. Vagy legalábbis eddig így gondoltam. Erre tessék,
most valaki nyíltan drogot kínál eladásra,
én szelíden elhárítom az ajánlatot,
a többiek szintén, nevetgélünk egy kicsit és
minden megy tovább. Nevetgélünk, poénkodunk,
mint ha mi sem történt volna.
Gondolkoztam azon, hogy miért volt ez így. Mivel feltételezem,
hogy volt még olyan a társaságban, aki szintén
elítéli a drogkereskedést, mégsem szól,
ugyanúgy mint én, arra következtettem, hogy szégyeltünk
volna felháborodni. Úgy éreztük, hogy nem kell
ezt olyan komolyan venni, nem fontos, felejtsük el. Sõt, még
most sem gondolom, hogy bármilyen változást okozott
volna a dolog az illetõvel való haveri kapcsolatunkban. És
ez zavar. Nem akarok én ennyire toleráns lenni.
|