De akármennyire is szorítottam ökölbe az agyam, nem ment. Nem ment, mert rájöttem, hogy a dolog meghaladja a képességeimet. Itt természetesen nem az újságírásra gondolok, hanem a drog témára. Egy annyira bonyolult és sok szálon futó, borzasztóan összetett problémáról van szó, amit én képtelen vagyok kibogozni.

Az számomra is nyílvánvaló, hogy nem túl szerencsés, ha valaki füvezik, ha meg még komolyabb dolgokat használ, az egyenesen szerencsétlenséghez vezethet. De hát akkor mit tehet az iskola, hogy mindez ne legyen?

Egyaltalán van-e joga bárkinek is beleszólni abba, hogy én mit nyalok be, szúrok magamba, szívok, stb.? Mondjuk, lévén kiskorúakról van szó, hogy van joga a szülõknek és az iskolának ebbe beleszólni, hiszen még nincs józan ítélõképességünk a dologról. De elég-e a plakát, meg a felirat, meg a csibe, hogy ne csináljuk mindezt?

Én azt hiszem, hogy nem. Talán valamennyit segít a propaganda, de teljesen nem oldja meg a helyzetet.

Akkor lehet, hogy mégiscsak a patrónusnál van a megoldás kulcsa (ha van egyaltalán megoldás)? Ebben sem vagyok biztos. Azt a pathelyzetet gondolom mindenki ismeri, hogy ha én elmomdom a patrónusomnak, hogy drogozom, akkor neki elvben kötelessége ezt jelenteni a szülõknek. Ezt én nyílván nem akarom, de ha titokban tartja a patrónus, és én feldobom a talpam, akkor sok átalvatlan éjszakája lehet a dutyiban. De ezen alapvetõ probléma ellenére én úgy gondolom, hogy talán még is a patrónussal való beszélgetés errõl ér a legtöbbet. Hiszen egy emberrel csak más errõl beszélni, mint egy plakáttal.

A probléma gyökerei azonban már a társadalomban, illetve a nagyvilágban keresendõk. Manapság nem mindenki elkeseredésében nyúl a drogokhoz, mint ahogy azt a legtöbben képzelik, hanem csak azért, mert ez a divat és mert jó. Egy divatnak meg csak akkor lehet vége, ha egy másik fölváltja. Hogy ez mikor fog bekövetkezni? Ezt se tudom.

Egyszóval, illetve egy mondattal: drogosok mindig is voltak és mindig is lesznek, ezért meg kell tanulni velük együtt élni, de nem beletörõdni.