És nem azért, amiért minden jobbtársaságbeli kultúrember szok’ panaszkodni, hogy mé’ van benne annyi csúnya erõszak, meg halál, meg szegénység. Mit csináljanak szegény sajtófotósok, ha legfõképp ezzel vannak tele az újságok. Ez kell a népnek, ezt eszik. Ezért aztán ezt fizetik meg és ilyen felvételeket csinálnak egész évben.

Egészen másról van szó. Egyszerûen nem fogtak meg a képek. Mert alapvetõen három típusú fotó van kiállítva. A legtöbb fekete-fehér és a már említett kedélyes dolgokat ábrázolja. A ruandai menekülteket, az izraeli bombák áldozatait, a boszniai háborút. Ugyanennek a típusnak enyhébb változatai a lengyelországi árvíz, a különbözõ országok szegényei, a szenvedõ, síró emberek. De valahogy egyáltalán nem sajnáltam õket. Illetve tudtam, hogy sajnálni illik szegényeket, úgyhogy úgy csináltam magamnak, mintha tényleg tenném. De nem. Még az a kép sem lepett meg, amin például éppen fejelõnek egy megkötözött lázadót. Annyira éppen, hogy látni a képen, ahogy szétroncsolódik a feje. Lehet persze, hogy egyszerûen fásult vagyok már a ronda dolgokra, ezt szokták mondani, meg jól is hangzik, de nem hiszem. Valahogy az egész olyan távoli volt. Olyan történelemkönyv-illusztráció. Még azok a fotók is, amik direkt személyesek akarnak lenni.

A másik típus a SZÉP kép. Csupa nagybetûvel. Az ilyen felvételek általában a tudomány, természet kategóriában vannak és színesek. Nagyon színesek. Gyönyörûen néz ki például az képsorozat, ami különbözõ aerodinamikai kísérleteket mutat. Piros, kék, sárga áramlatok, vörös radarsugarak, miegymás. De ezektõl se voltam a padlón. Megállapítottam, hogy jól néznek ki, és kész. Egyszerûen olyanok, mint a National Geographic képei. Egyébként azt hiszem, idesorolhatók még a helyes állatokat ábrázoló fotók és a sportfotók is, amik szerintem a legélettelibbek voltak az összes téma közül. Kivéve persze a beállított képeket a sportolókról.

A harmadik típusú fénykép a mûvészfotó. Na ezek aztán abszolút semmit nem mondtak. Lehet persze, hogy egyszerûen nem voltam a megfelelõ hangulatban, de az a képsorozat például, amelyik a Férfiak tíz óra elõtt (vagy valami hasonló) címet viselte, és úgy készült, hogy a fényképésznõ megbeszélt egy találkozót valami hírességgel majd pár órával korábban berontott a lakására és lefényképezte, semmit nem mondtak nekem. Az egyetlen dolog, ami eszembe jutott róluk, hogy én mennyire pofáncsaptam volna a nõt, ha bejön reggel fél nyolckor és lefotóz, alsógatyában, amint épp valami csajt ölelgetek az ágyban. Mert volt ilyen fénykép is.

Persze azért voltak olyan dolgok is, amik tetszettek. Például kiállítottak egy olyan ruandai menekülõket ábrázoló kép, ami szinte filmnek nézett ki. Egy csomó ember futott a kamera felé és az, amelyik a legközelebb volt, annyira mozgott, amennyire csak egy állóképen mozogni lehet. Meg volt egy olyan is, ami egy hatalmas hajó orrát ábrázolta a vízfelszín magasságából, elõtte egy piciny delfinnel. És a képek mellé irt magyarázószövegek igazán jók. Tényleg. Pontosak, minden lényegeset tartalmaznak, de csak a lényegeset és érthetõen fogalmaznak.

Most hogy így kiveséztem a világ sajtófotóit, térjünk át a magyar kiállításra! Ez az emeleten van és természetesen sokkal nagyobb, mint a WPP. És sokkal jobban is tetszett. Persze lehet, hogy csak a honfiúi büszkeség szól belõlem, de valahogy úgy tûnt, nem annyira megalomániásak a magyar fotósok és több bennük a humorérzék is. Persze lehet, hogy nem a fotósok, hanem a magyar és a nemzetközi zsûri között van a különbség. Sõt ez a valószínûbb. Meg persze eleve közelebb érzek magamhoz egy olyan fotót, amin azt kereshetem, hogy nincs-e rajta ismerõs.

Viszont a magyar fotósoknak, a külföldiekkel ellentétben, nem erõssége a címadás. Nagyon-nagyon erõltetettnek tûnt néhány kép címe, és hiányoltam a magyarázószövegeket is. De a képek tényleg jók. Eltekintve attól, hogy a Rádió u. 11 aránytalanul sokszor szerepel. Viszont vannak olyan témák, amik kifejezetten érdekesek, amik elõtt magamtól is elálldogáltam, nem csak azért, mert illik. A Diákszigetrõl szóló fotók természetesen jók, a politikai fotók között szintén van pár jó kép, a sportot meg ugye nagyon szeressük, ha magyar. Meg egyáltalán, az elmúlt év mindenféle eseményérõl, ami fontos volt és nem volt fontos, szép, érdekes vagy egyszerûen csak jópofa képek vannak.

Ezen a kiállításon is két kedvencem volt. Az elsõ a magamban csak Vészhelyzetnek nevezett összeállítás, ami a Honvéd kórház hétfõ éjszakai ügyeletein készült. Van ott minden, bilincstõl, beszakított fejen át az igazi vészhelyzetes jelenetig, amikor két orvos, három nõvér és két mentõs állja körül a beteget, akibõl lógnak ki a mindenféle infúziók.

Második a németországi Love-parádéról szóló képriport. Valami fantasztikus életörömöt és felszabadultságot ábrázol. Ez most nagyon hivatalosan hangzott, úgyhogy inkább máshogy fejezem ki a témáját: BULI!!!!!!

Hát ennyit a két kiállításról. De ne hagyjátok magatokat lebeszélni általam, menjetek el, nézzétek meg, lehet, hogy ti nem vagytok fásultak és cinikusak. És akkor tényleg nagyon jó lehet.

Pey