Tyereskova koncert

---------------------
Este nyolc óra, mire a Kelenföldi Közösségi Ház elé értem. Kint már alig, bent annál többen várták a koncert kezdetét. Még nem a terem közelében, inkább a büfé környékén, a lépcsõkön állva beszélgettek, múlatták az idõt. Késve kezdõdött az elõadás, mint azt általában megszokhattam volna, de hát már régen nem voltam koncerten, ezért inkább szokatlan volt a dolog. Beverekedtem magam a terembe, és sikerült is az elsõ sorban leülnöm.
Nem kellett volna.
Vagy nem ide.
De erre csak negyed óra múlva jöttem rá. Ekkor kezdtek beszállingózni a folyosókról, akik addig ott beszélgettek, s mit is tehettek volna, a színpad elé álltak. Látni tehát nem fogok semmit, konstatáltam.
Sötét lett, izgatott taps, füttyök, dobogás, vicces beszólások.
Bejött egy csapat, és minden különösebb faxni nélkül zenéltek három számot. Akkor bemutatkoztak: a Malacka és a tahó zenekar volt. Melegen ajánlom mindenkinek, akinek van egy szabad estéje és valahol utoléri õket. Értelmiségi (?) zenekar, szinte minden tagja valamelyik egyetemen, fõiskolán tanul. Egyszerû összeállítás: dob, három gitár és egy énekes lány. A zenék is ilyen egyszerûek, semmi elmélyült túlbonyolítás, nyílt, tiszta, egyszerû blues, rock, és hasonló mûfajú zenék, de a szövegek ennek éppen ellenkezõi: humor, értelem, kis pikírtség, kritika, élc, szarkasztikus látásmód amivel világukat szemlélik. Idéznem illene, de nem volt nálam papír, ceruza, csak az emlék maradt kellemes, ilyen módon "keseregni" az emberi butaságokon, a visszásságokon igazán szórakoztató.
A második társaság nagyon fura volt. A szünet utáni sötétségben három lány libbent a színpadra. Egy gitárral, egy basszussal, egy pedig egy mély tam-tam dobbal volt felszerelkezve. És rettenetes hangerõvel. Nem tudom, hogy hány decibelles hangnyomásnak tettem ki magam azzal, hogy a hangfalaktól mindössze öt méterre ültem, de bizonyos, hogy aki sûrûn hallgat így zenét, az egy idõ múlva három méterre kell üljön majd. Mert süket lesz, mint a tök. Ez a zenekar (már ha lehet õket így nevezni) kevés zenét nyújtott, élvezetet pedig csak azoknak, akik közvetlenül a színpad elõtt álltak, s gyönyörködhettek esetleges bájaikban. Többre nem telt tõlük. Semmi harmónia, semmi énekhang, one dallam, one versa, vagy refrén, s mindehhez valami angol karattyolás, lobogó hosszú hajzuhatag és kész. Elszenvedtem azt a négy számot, amire paraméterezve voltak, és fellélegeztem.
A szünetben szerelés, behangolás és hosszú várakozás szórakoztatta a közönséget. A színpadon egy fiatal, vékony lány ténfereg, aki a gitáros bemelegítését kis rögtönzéssel gazdagítja. Egy kellemes blues szól, amibe bekapcsolódik a basszusgitáros, majd a dobos is. Nagyon kifinomult zenéjüket hirtelen szakítják félbe, közölve, hogy ez nem az, aminek gondoljuk, nem veszik el a Tereskova kenyerét. Végre kezõdhet a fõ koncert.
Az est fõszereplõje a harmadik társaság: a Tereskova zenekar.
Kriszta, az énekesnõ ezen az estén nagyon rossz passzban volt. Már úgy száguldott be a színpadra, hogy telekiabálta a termet indiszponáltságával. Egyszerû, inkább otthonkának nevezhetõ ruháján szörmegallér díszelgett, ami elég hülyén hatott a terem nagyvenfokos melegében. Le is kellett gyûrnie a válláig, de hiába üdvrivalgás, hiába füttykoncert, kijelentette, hogy ezen az estén nem vetkõzik melltartóra. Mert azt otthon felejtette. A felcsigázott tömeg így a zenével kellett beérje, ami igazán nem volt rossz. A másik lány vokálozott, a többiek (gitár, basszus, dob, szakszofon) mind vérbeli session-zenészek, tapasztalt, rutinos muzsikusok.
Kriszta vigyázott több dologra is. Elsõsorban arra, nehogy elfelejtse bárki, hogy õ a fõnök. Ennek úgy adta jelét, hogy bárki bakizására hisztérikus rángásban tört ki, káromkodott, leállította a mûsort és csapkodott. A legnagyobb botrányt akkor csinálta, amikor a dobos beleivott a vizébe. Hogy Idõnként pajzán ruhagyûréssel tartotta szinten a hímnemûek felcsigázását. Aztán egyszer még hányt is, nehogy kihúnyhasson az érdeklõdés. Eredményes akció volt, pedig a zene és a hangerõ nem volt andalító egy percig sem. A szövegeik egyike mellbevágóan realisztikus, másika obszcén, talán túlzóan is. De van közönségük - akik közt több valamikori AKG-s öregdiákot is felfedeztem - aki - azt hiszem - nyíltan értelmiséginek vallja magát. A koncert rövidebbre sikeredett szerintem, mint amekkorát terveztek, de egy idõ múlva Kriszta már nem bírt magával. Láthatóan idegesítette, hogy míg õ a színpad hátsó szélénél visszaadta a vacsoráját, addig kollégái nyugodt profizmussal pótolták személyiségét minden tekintetben. A vékony leány szinte minden szövegét elénekelte a dalnak, amiben amúgy csak ismétlései, tercelései lettek volna, a gitáros fiú helyre kis szólóval múlatta az idõt, sõt, még egy vendégmuzsikus is a színpadon termett, aki viszont nem illett ebbe a társulatba. Talán zenészipari tanuló lehetett, mert rém gyenge volt minden tekintettben, és annyira zavarban volt, hogy gyakorlatilag végigröhögte azokat a perceket, amikor trombitálnia kellettt volna. Persze ez nem volt véletlen, mert trombitálni nem tudott a szentem, de hegedülni is csak nagyon gyengécskén.
Végül Kriszta is visszatért. Idõvel odáig fajult a dolog, hogy már nem is volt olyan cefetül, de addigra már mindenki lefáradt, és tényleg befejezték a muzsikálást.
Vegyes érzelmekkel tápászkodtam fel az átizzadtt székbõl: jó zenére ha vágynék, újra meghallgatnám õket, de azt a három csajt és a hányást, azt kihagynám szívesen.
friedmann

Vissza a tartalomhoz