Késõ februári délután
| --------------------- | Késõ februári délután. Lerobbant ház, 4. emelet... Gondolkozom, jár az agyam erre meg arra, száll a gondolat, nem értem magam.Mit keresek én itt? Persze már rég túl vagyok azon, hogy az Életrõl gondolkozzak, meg hogy mekkora a Világegyetem, és hogy milyen kicsik vagyunk mi, emberek....már nem bámulom a csillagokat, közben a múlandóságon gondolkozva, dehát most tényleg, megijedek saját magamtól.Mit keresek én itt, mik ezek a gondolatok a fejemben? ...És közben ott állok a lerobbant ház 4. emeletén fejemet a korlátnak támasztva. ..Egy ismerõs dallam szûrõdik ki egy lakás ablakán, lassan, lágyan...micsoda szar helyzet...úgy érzem magam, mint egy idióta. Dúdolom a dallamot, bámulom az eget. Az elemi Káosz? Nem hiszem...Ez valami más, ez valami jó...Ez valami tiszta..Tiszta érzés...Néha tényleg jó, ha nem érted, nem akarod megérteni magad. A délutáni napfény játékot ûz az árnyakkal, a madarak a ház falán repülnek, árnyékom a földet súrolja. Egyik ablakból kislány figyel engem..Talán sajnál. Sajnál engem. Nincs hová mennem, gondolhatja. És tényleg. Hová is mehetnék? A késõ téli napfény, amely már a tavaszt hirdeti, játékot ûz velem. Micsoda szar helyzet. A kislány szól a nagymamájának. Õ is már engem figyel. Higgyje már el: én nem akarok semmi rosszat, én nem akarom, hogy sajnáljanak, én csak itt akarok állni, figyelni az eget, a ház falán az árnyakat, dúdolni a dallamot, és ezt érezni, minden érzés nélkül... Az agyam, a gondolatok, nem tudom megállni, hogy ne gondolkozzak. Ami most bennem van az a nagy semmi, de mégis olyan jó itt állni és gondolkodni. Csak úgy... A Nagymama - már úgy érzem, régóta ismerem - kinyitja az ajtót, óvatosan, félve. Ránézek. Én nem akarom, hogy hozzám szóljon, nekem most nincs szükségem arra, hogy észrevegyenek. Mintha megértené. Ugyanolyan lassan, óvatosan, mint ahogy kinyitotta, becsukta az ajtót. A kislány pedig az ablakban, rámmosolyog, integet, majd õ is távozik. Én tényleg próbáltam visszamolyolyogni, de nem tettem. .Nem volt rá erõm. Ez egy más hangulat. Az árnyak egyre halványabban látszódnak, az idõ telik, a februári napfényt már egyre inkább megtöri a hideg. Hideg van és csönd, az érzés, az az érzés is tovaszáll. Vad düh fog el. Ezt nem tehetik velem. És mégis.... Már nincs bennem annyi, hogy ellenálljak. Csak a hideg marad és a csönd. Hát elhagyom a Lerobbant Ház 4. emeletét. |