3. szám 1997. március 25.
Fargo
Ha moziba megyünk, ritkán jut eszünkbe, hogy a vászon, ami előtt ülünk nem csak a szórakoztatás eszköze, hanem tükör is, amelyben magunkat és társadalmunkat láthatjuk meg, már persze ha elég műveltek vagyunk, hogy meglássuk.
A hét Oscar-díjra javasolt Fargo azon kevés filmek egyike, amely egy ilyen tükröt
tart elénk. Talán nem véletlen, hogy a bemutatója annak az Egyesült Államok béli
gyilkosságsorozatnak a tizedik évfordulójára esett, amelyet a film feldolgoz.
Műfaját igazából nem lehet meghatározni: egyszerre szatíra és ironikus krimi.
Valamennyire hasonlít a Született gyilkosokra és a Ponyvaregényre, de e két film
mellett a műfajban harmadikként stabilan megállja a helyét.
A rendező Coen fivérek nem dolgoztak olyan durva technikával, mint Oliver Stone, a szöveg sem olyan gondosan trágár, mint Tarantino filmjében, de mégis van annyira hatásos, mint a hatás kedvéért direkt eltúlzott elemek.
Az emberi butaság és pénzhajhászás középpontba állításával a mű olyan pontos képet ad rólunk, ami szinte már ijesztő. Fontos a mondanivaló szempontjából,
hogy nem csillagok, hanem egyszerű, mezei színészek alakítják a figurákat és hogy vagy nagyon jól játszák a hétköznapi együgyű embert, vagy – és inkább ez a valószínűbb – egyszerűen csak önmagukat adják.
A film nem szinkronizált, így élőben hallhatjuk az eredeti American English-t, ami nem sokkal több, mint a percenként legalább háromszor elhangzó "Ya" szócska.
Ami tetszett, hogy a rendőröket nem lövöldöző gépként, nem akcióhősként és nem is bosszúállóként láthatjuk, hanem ők is ugyanolyan buták, mint ahogy azt a jó öreg rendőrviccek vannak hivatva bemutatni. A filmben az egyetlen józan szereplő (rendőr!) is egy várandós nő. Groteszk.
Kritikát kapunk arról, hogy mennyire nem figyelünk egymásra, mennyire nem látjuk
meg a dolgok mögöttes tartalmát, mennyire felszínesek vagyunk. Fantasztikus az is,
hogy az ember milyen eltorzult köteléket képes idilli párkapcsolatnak nevezni!
Rengeteg az amerikai közhely a filmben, úgyis mint hamburger, televízió a hálószobában az ágy előtt, az emberek be nem vallott nehézfejűsége és ostobasága stb., amik különálló tűhegyekként szurkálják elsősorban az amerikai, de a többi társadalmat is.
Az irónia és a szatíra kilencven percig üvölt a vászonról. Mind amikor az egyik szereplő a kamerába néz, mind amikor valami történik, olyan humorosan történik, hogy – mégha hátborzongató is a cselekvés – az ember nem tudja magába fojtani a nevetést. Így például amikor ledaráltak egy embert egy faaprító gépben, a terem hangos volt a nevetéstől...
Valahol ez szörnyű, de hát ez benne a gúny.
A film után a HÉV-en elgondolkoztam a filmen. Aztán körülnéztem és ugyanazoknak az arcoknak a tucatjait láttam visszaköszönni, melyeket a rendezőpáros oly nagy műgonddal kiválogatott. Majd megakadt a tekintetem a velem szemben ülő férfin. Hirtelen felálltam és kitörni készülő hahotámat magamba fojtva, ajkamba harapva leszálltam a HÉV-ről.