5. szám 1997. május 8. - május 21.

Alighogy a Twister által kavart hatalmas porfelhő leülepedett, rögtön megremegett a talaj, beborult az ég és izzó lávafolyam öntött el mindent – kitört a Dante poklaként nevezetes vulkán az egyesült államokbeli Hollywood egyik terepasztalán.

Sokan kétkedve foglalták el helyüket a mozik nézőterén azon tűnődve, vajon lehet-e jobb katasztrófafilmet készíteni a Twister után. Ez a kérdés a száztíz perc hosszú „action" után sem dőlt el világosan egyik fél javára sem, de a közvélemény mintha mégis a hurrikánt részesítette volna előnyben; ami valahol érthető, hiszen mégiscsak ez volt az első ilyen típusú film. Szinte törvényszerű a filmvilágban, hogy ha valaki egy újdonsággal áll elő, azt mások „lemásolják", csak éppen más csomagolásban kerül a néző elé. Gondolok itt például a geológus- és a meteorológus csapat elképesztő hasonlóságára, minden karakter megtalálható a két társaságban: a poénládától a tudósig, csak a geológusok mégis mintha kisebb átérzéssel játszottak volna. Talán ez köszönhető volt a negyvenes éveiben járó Pierce Brosnannak is, aki James Bond hidegvérével lehűtötte a vulkánt tanulmányozó csapat hevességét. Pozitívum volt viszont, hogy a főhősöket végre nem fiatal, hanem már a középkorukban járó színészek alakították. Linda Hamilton ismét jót alakított, viszont párja most sem nagyon tudott elszakadni a titkosügynök szerep merev jellemeitől.

Ahhoz képest, hogy a forgatás előtt a készítők vulkanológusok segítségét kérték a minél nagyobb hitelesség kedvéért, a film még a laikus számára is tartogatott szembeötlő szarvashibákat. Amikor kocsival átkeltek egy többé-kevésbé szilárd felszínű lávaömlésen, még elfogadható, de amikor a folyékony kőzet áttöri egy faház falát és a szobában állók még csak meg sem perzselődnek, vagy amikor védőöltözet nélkül ugrálják át a teljesen friss lávapárnákat, az már egy kicsit sok. Ezt még csak tetőzte az elsavasodott tó felszínén játszódó jelenet, amikor a mérges gázok még csak könnyeket sem fakasztanak vagy meg sem köhögtetik a menekülőket. De megemlíthetjük azokat a képsorokat is, amikor egy rossz gumiabronccsal, hetven mérföldes sebességgel száguldó autó egérutat nyer egy többszáz mérföldes sebességű tűzfelhő elől...

A történet kétségtelenül bővelkedik izgalomban, szerelemben, de ezeket csak ellensúlyozzák az amerikai film tipikus jellemvonásai. Természetesen a főhős, aki mindig nyugodt és kiegyensúlyozott marad, bármi történjék is, előre tudja a végkifejletet, de nem hisznek neki; a csúnya bácsi, aki miatt későn evakuálták a várost, elnyeri jutalmát és belefullad a megáradt folyóba, valamint a kitöréskor elkóborolt család kedvenc kutyája is sértetlenül megmenekül... A „csúcspont" pedig, amikor Mr. és Mrs. Hero a film végére egymásra találnak, lesz álomcsalád, megoldódnak a gondok …stb. Mindezek ellenére a Dante pokla jó szórakozást nyújt, leginkább az új mozikban, ahol az effektek és a fantasztikus hanghatások megdobják az izgalmakat.

Azok számára, akik látták a Twistert, merőben újat nem hoz a mozi és valószínű jobbnak tartják azt a Dante poklánál, habár tegyük hozzá, hogy a fentieket ugyanúgy el lehetne mondani a Twisterről is, csak az ember mindig az elsőt tartja a legjobbnak és a másodikat kritizálja...