5. szám 1997. május 8. - május 21.

Hát akkor mazsolázzunk az elmúlt három hét filmtermésében, a lá Television Man(ó).

Jó szokás szerint – azaz az MTV1 és MTV2 után – a Duna TV is műsorára tűzte a Volt egyszer egy Amerika című filmet. Már a filmkezdés időpontja is remek: péntek illetve szombat éjfél tájéka. Aki idáig fennmarad, valószínűleg nem tévénézéssel üti agyon az időt. Nem győzöm dicsérni az időpontválasztást: akit nem érdekel a film nem nézi meg, akit meg érdekel, a korábbi tévés vetítések egyikét biztosan videóra vette – ezen népes tábor tagja jelen sorok írója is. Így most én is csaltam, délután néztem a filmet. Ennek meg van az a nagy előnye is, hogy a két részt folyamatosan lehet nézni, nem kell köztük aludni egyet. (Azon tévés szerkesztőket, akik képesek egy Ben Hurt, egy Keresztapát, uram bocsá hölgyolvasók kedvéért egy Elfújta a szelet két részben vetíteni, kérem szépen én egész egyszerűen kiherélném. Nincs mese.) Szóval videón újranéztem. Még mindig jó. Talán csak egyetlen hibája van: néhány évvel a Keresztapa után készült, s ezen maffia-film-klasszikus után igen nehéz – mondhatnám lehetetlen – nagyot dobni a témában. Így a westernfilmekből átruccant Sergio Leone filmje már csak második lehet az örökranglistán. Loenéval persze jött Ennio Morricone is, aminek az az eredménye, hogy napokig „bennmarad fülünkben" a zene. A színészek közül James Woods a legjobb. A kritikus nagy kedvence, Nyírő Róbert is jó, de hát a Keresztapában nyújtott Oscar-díjas alakítását, vagy a Megvesztegethetetlenek szivarozó Al Caponéjét nem közelítette meg. A Hairből ismert Treat Williams (ő volt Berger, aki az asztalon táncolt), nem sok vizet zavar. Azért a film remek. A tévés man(ó) jól választott.

Értékelés: @@@@@

De azért itt-ott igencsak melléfogott. A balfogások rangsorában a Spymaker című opusz vezet. Csak azért néztem meg, mert a Szubjektív ajánlotta. Hát kérem sorscsapás. Másfél óra romantikus kémmese, unalmas-csöpögős izé. Semmi izgalom, kaland, meglepetés és szövevényes történet, pedig hát egy kémfilm nem árt, ha hordoz magában némi konspirációt. Direkt mókás, hogy a film Ian Fleming életéről készült, aki nem más, mint a James Bond filmek szülőapukája. Hát most foroghat a sírjában.

Értékelés: @

A második helyen a Die Hard harmadik része áll. Igen nagy barátja vagyok a posványos-értéktelen-konformista amerikai akció- és tömegfilmeknek, de hát ami sok az sok. A sorozat első részét igencsak kedvelem, a másodikat már kevésbé – de még nézhető –, ám az a harmadik valami nagy nulla. Az ellenség – az egyébként remek Jeremy Irons által alakítva – még gonoszabb, mint az előző két részben, ám Bruce Willis még csavarosabb, még jobb, még szebb, még no mindegy. Valószínűleg negyedik résztől már nem kell tartani.

Értékelés: @@

Harmadik helyen a Vírus tanyázik. A recept egyszerű: végy egy felkapott témát, mely lehetőleg még aktuálisnak is mondható, s kellőképpen lázba hozza a nézőt; aztán végy két zseniális színészt – Dustin Hoffmann, Donald Sutherland –, s állítsd őket szembe egymással. A jó életét kockáztatva küzdjön a világ megmentéséért, közben mellékesen lábaljon ki morális válságából, béküljön ki volt feleségével, szerezze vissza kutyáit blablablabla. Sajna a nézőnek – s különösképpen az igencsak pengeéles logikával megáldott kritikusnak – egy percig sincs kétsége az események kimenetelét illetően. Szóval elég uncsi.

Értékelés: @@@

Akkor most jöjjön a középkategória. Igen komoly várakozással tekintettem a Kairó bíbor rózsája elé. Szégyen, de Woody Allen ezen filmjét eleddig még nem láttam. Hát nem vesztettem sokat. Lehet, hogy az ötletes fricskákon túl csak én nem vettem észre a rejtett moralitást meg a korrajzot meg a miegymást, de ezt találtam az eddigi leggyengébb Woody Allen filmnek. Voltak benne jó ötletek, de egy-egy unalmasabbnak ígérkező résznél – tudom, hogy szentségtörés, de igaz – bizony-bizony átkapcsoltam egy másik csatornára. Persze lehet, hogy ezalatt zajlott le e világmegváltás.

Értékelés: @@@

A szerdai foci viszont remek volt. Meccsről nem szoktak kritikát írni, én sem teszem, de a filmajánló ezen választását mindenképpen pozitív momentumként kell elkönyvelni. Ráadásul a Juventus még nyert is

Értékelés: @@@@@

A Blues-fivéreket nézni nem ajánlatos. Dan Akroyd és az idősebbik Belushi idétlenkedik össze-vissza. Ám hallgatni, az már nem utolsó dolog. Ray Charles, J. Lee Hooker, James Brown és még egy rakás legenda, s csupa olyan nóta, melyet az egyszerű halandó is ismer. Eképpen vizuális élmény nullkomanull, de a zene remek. Ez javítja az összképet.

Az értékelés: @@@@@ a zenére és @@ a filmre.

A másik film, melyet az ajánlatok közül most láttam először, az Ed Wood. Remek fekete-fehér film a hőskorról, a magyar Lugossy Béláról (ő volt Drakula a hálivúdi némafilmekben), és Edward Woodról, „minden idők legrosszabb rendezőjéről". Mivel az édzsbíón egy-egy filmet három-négy alkalommal is ismételnek, mindenképpen ajánlott időtöltés végignézni. Jó színészek, jó történet, jó film.

Értékelés: @@@@

Végezetül jöjjenek a közép-európai nagyágyúk. Kieslowski, Menzel. A Három szín: Kék-ről nem nagyon tudok mit írni. Meg kell nézni. Meg a Fehéret és a Pirosat is. A lengyel komolyság annyira nem áll közel hozzám, de ami jó, az jó.

Értékelés: @@@@

A hét legjobb filmje a Sörgyári Capriccio. Menzel zseniális, Hrabal dettó. Kern András szinkronja szintúgy remek (még Woody Allen magyar hangjánál is jobb). Imádom ezt a filmet. Hrabal és Menzel annyira érzi ezt a világot. Nyugalom, semmittevés, fásultság, béke, az új kor hajnalának előestéje, stb.

Értékelés:@@@@@

Végül értékeljük a tévés man(ó)t: első alkalommal ne bántsuk. Bár a Spymaker miatt megérdemelné.

Értékelés: @@@@

(Az az igazság, hogy ha tudnék fél kukacot varázsolni a számítógéppel, akkor csak három és fél kukacot adtam volna...)