6. szám 1997. május 29 - június 11.

A ballagáson támadt az ötlet, hogy esetleg itt, a Szubjektívben tehetném tiszteletem ennek az intézménynek, amelyben 4 és fél évet eltöltöttem. Négy és fél emlékezetes, meghatározó évet. Amikor megpróbáltam végiggondolni, hogy mit is akarok írni, rengeteg érzés, gondolat, ötlet tódult az agyamba, amit képtelen vagyok normális rendszerbe szervezni, úgyhogy tessék:

Mindenek előtt szeretném leszögezni, hogy szeretem az AKG-t. Szeretem a benne tanító tanárokat, a benne tanuló diákokat, de szeretem a tanító diákokat és tanuló tanárokat is. Talán az utóbbiakat egy kicsit jobban. Szeretem a konyhásnéniket, a portás bácsit, a padlószőnyeget, a különálló padokat, hintázós székeket, fehér szekrényeket. Szeretem a folyosókat, amiket Mi tettünk olyanná, amilyenek. Rajzok, szobrok, fotók, morzsa és műanyag pohár. Színházterem, klub, szerkesztőségek, tanárik, wc-k, kerámiaterem, termtudrészleg.

Sokan kritizálták, bírálták, elmondták, hogy már nem olyan, mint régen. Heves viták és hosszú beszélgetések témája volt ez a valami, amit mi csak AKG-nak hívunk. Ez, amiről a városban annyit tudnak, hogy lehet a tanárokat tegezni, lehet lógni és csupa kordbársonyos jár oda. Mi rendszerint megállapítjuk, hogy hát, bizony már nem a régi, meg hogy hol van már az ebihal! Lassan a tanári gárda is lecserélődik, de új arcok vannak a nulladikosokkal is, a "hetedikesek"-ről már nem is beszélve. Az AKG folyamatosan változik, megújul, átalakul, és az én véleményem az, hogy ezt a változást nem kell feltétlenül az ebihalhoz, vagy a kezdetekhez viszonyítani. Akkor az jó volt, és azok után, hogy most is jól érzem (éreztem) magam benne, azt hiszem, jól ellátja feladatát most is. Épp az imént olvastam el Takács Géza tanulmányrészletét a Press-ből. Tudom, kicsit késve, dehát csak most akadt a kezembe. A részlet nagyobbik része a "csont ügy" körül forog. Nekem is megvan a magam véleménye, de most nem erről akarok írni (azt hiszem, valahol a két véglet között, félúton). Itt, az AKG-ban a tanár és a diák kapcsolata meghittebb, közvetlenebb, egyszerűen jobb, mint más iskolákban. Tény, hogy ezt nem látja mindenki, esetleg annyira benne élünk, hogy nem is vesszük észre. Pedig ez így van. Az utóbbi néhány hétben volt alkalmam közelebbről is, egy kicsit belülről is megismerkedni a tanárok munkájával, szünetekben, lukasórákban eltöltött mindennapjaikkal. Talán egyeseket meglep, de itt bizony a tanárok szeretik a diákokat. Mindegyiket. Még a legbunkóbb, legszemtelenebb, leglustább "fajankókat" is. Merthogy talán (szerintem) ez a tanár dolga. No meg persze a tanítás is, de az inkább másodrendű. Attól lesz valaki jó tanár, hogy szereti azokat a gyerekeket, ebihalakat, kis felnőtteket, marhákat, csontokat, "bunkókat", zenészeket, történészeket, csillagászokat, színészeket, leendő matektanárokat, akik nap mint nap ott ülnek vele egy teremben, és "iskolába járnak". Akarjuk, vagy nem akarjuk, de akkor is közösség vagyunk. Olyan, amilyen, de együtt vagyunk AKG-sok. Egyre többen, egyre szélsőségesebben. Kicsik, nagyok, fiatalok és öregek. Ebből az egész halandzsából annyit akarok kihozni, hogy jó valahová tartozni, akár "szkáterekkel", akár Gabi bácsikkal, akár "kis-hülye-hetedikesekkel" is.

Saját magamból kiindulva tudom, hogy négy év elég kevés idő arra, hogy az ember legyőzze saját lustaságát (mély főhajtás a szorgalmasok előtt). Talán mostanra, mint azt ez a cikk is bizonyítja, képes vagyok rá, hogy önerőből, mindenféle bíztatás, fenyegetőzés és önsanyargató munka nélkül "dolgozzak". Megírom ezt a valamit, és nem kapok érte semmit. Csináljuk a Szubjektívet és nem kapunk érte semmit, semmi kézzelfoghatót. Maga a munka, az alkotás az öröm. Ehhez nekem kellett négy év, remélem, ti gyorsabban beléptek ebbe a létállapotba. Tudom, vannak akik már elsős korukban rettentő magabiztosak, határozottak és örömüket lelik abban, amit csinálnak. A többieknek üzenem, hogy csak nyugodtan próbáljanak ki mindent, amihez kedvük van. Ja, és persze legyenek határozottak, erőszakosak, ha a tanárok felől felmerülne az ellenállás leghaloványabb gondolata is. Csak aztán tessék csinálni!

Megpróbáltam végiggondolni, hogy mi mindent hiányolok, amit nem kaptam meg esetleg eddig. Két ötletem támadt: biliárdasztal és kutya. A kutya csak hirtelen felmerült, merész ötlet, jópofa volna, ennyi az egész. Lenne az iskolának egy kutyája. Hétvégén a portás bácsi, hétköznap mi etetnénk. No, de a biliárdasztal! Egyesek most biztosan mosolyognak, ismervén engem, tudják, hogy honnan az ötlet. Lehetne rá szervezni sportkört, de talán még szellemi alkotónak is elmenne. Csak éppen vigyázni kéne rá, nem úgy, mint a klubban elhelyezett csocsóra. Talán el kéne zárni, talán felelőst kéne melléállítani. Márpedig ez nem megy itt, az AKG-ban. Kár. Nem akarok senkit letolni, fegyelmezni. Nem akarok papolni a közjóról, a tiszteletről. Úgy vélem, nincs értelme. Ehhez kor kell, "komolyság". ... Pedig lehetne köré szervezni klubot, irodalmi kávéházat (hajrá Fefe!), sörözőt, versenyt. Zeneszó, hangulatvilágítás... Fel kéne támasztani a klubot. Iskolai zenekar úgy tudom, volna elég. Lehetne vezetője, akár önálló költségvetése is, esetleg közönsége. Az AKG-nak, és a felsőoktatási intézményeknek sok közös vonása van. Mi lenne, ha klubunk is lenne? Talán otthonosabbá, talán még meghittebbé tenné a sulit. Elképzelem, ahogy a töri vagy számtech tanárommal játszom... Haverjaimmal, ha kell külsősökkel. Közben beszélgetünk, lubickolunk a társadalmi közegben. Már akik ezt szeretik. Állítólag Karinthy-ék is "így kezdték". No, de ez csak egy ötlet volt.... Az előbbi bekezdésből könynyen kitalálható, hogy én is szívesen benne lennék ennek a szervezésében, kialakításában. Csináljuk együtt. Már csak azért is, mert sejtem, hogy nem fogom tudni olyan könnyen itthagyni a sulit, és ezzel is egy biztos kötődési pontot hozok létre.

Gondolkodtam a lezáráson. Nem akarok szomorú, megható vagy könnyfakasztó lenni. Tovább folyik ez az élet nevű dolog, amiben nekem is részem van. Az én életemben ezek után talán kisebb szerep jut az AKG-nak, talán az egyetem veszi át a helyét (de legalább bízzunk benne). Kiszorítani nem fogja semmi, ezt megígérem. Ha eddig még nem derült volna ki, hálás vagyok mindazoknak, akik ezt az egészet lehetővé tették: a kedves, aranyos, okos tanároknak, az ötletadónak, az elsőknek és az újaknak, a patrónusomnak, az évfolyamtársaimnak, a "földi személyzetnek". Külön, kiemelt köszönet Lindának a fényképekért, Dömének, Katának a tablóért, Boriéknak a szerenádért, Tonciéknak a kirándulásért, az évfolyamosztályfőnökünkek az összes többiért (Hantos István, aki nem tudná), a harmadikosoknak a ballagásért. Mindezek csak az utóbbi időkre vonatkoznak, de annyi mindenkinek kellene megköszönnöm, az összes itt töltött napot, hogy ahhoz legalább telefonkönyv vastagságban kéne megjelenni, azt pedig már biztos nem bírja az István fénymásoló-kártyája. Szóval, vége a vége:

Köszönettel:

U.i.: Június 11-12-én Nick Cave and the Bad Seeds, 16-án Jethro Tull, 21-én Black Out.