6. szám 1997. május 29 - június 11.

Előző számunkban meggondolatlan búcsút vettünk Fruttytól, a Környék rovat szerkesztőjétől. Az azóta eltelt hetekben AKG-s diákok és tanárok százai kérték számon rajtunk ezt a cselekedetünket, mondván, hogy az egyetlen jó tollú újságírónkat akartuk kirúgni olyan mondvacsinált okok miatt, hogy "nem képes egy cikket összehozni". Kaptunk egy telefont is "fentről", hogy ezt talán mégse kéne. "Lentről" is szóltak, hogy előre szóljunk, ha éjszakára bent akarunk maradni, de ez nem tartozik szorosan ide. Szóval kénytelenek voltunk Frutty-t visszavenni. a szerk.

Ígéretünk szerint a környék rovat valami felejthetetlennel áll elő:

Régóta fúrja az oldalunkat, hogy vajon mi is történhet a szemben lévő épület falai között. A választ egy interjú segítségével kerestük, találtuk meg. Zolival, az egyik gondozóval beszélgettünk.

Mikor jött létre ez az intézmény és mivel foglalkoznak?

1990-ben jött létre, főleg azért, hogy a szegényeken segítsen.

És hogy megy egy elesett szegény embernek a bekerülése ide?

Bekerülni csak valamilyen ajánlással lehet. Leggyakrabban a vonatszállóról érkeznek ami komolyan egy vonat, egy vágányon a Vágány utcában. Az egy krízisszálló, ahol semmilyen feltételek nincsenek. Ott nincs biztosítva ágy, mint itt. Ott aztán a szociális gondozók kiszúrnak nekünk embereket, akiken lehet segíteni, akik akarnak változtatni magukon. És legszívesebben őket vesszük föl. Meg aztán más szállók is küldenek nekünk embereket. Ha magától idejön egy ember, megpróbáljuk először a vonatra küldeni.

Hogy néz ki egy itt bent lakó embernek a napirendje?

Hétközben csak reggel nyolcig lehet bent lenni, és este hattól lehet megérkezni. Tízig jöhetnek be. Ha van munkájuk, jöhetnek később is, de be kell jelenteniük. Ha beteg valaki, vagy ha éjszakás bent maradhat. Vasárnap egész nap bent lehetnek.

Mit csinálnak itt bent?

Hatkor van a vacsoraosztás. A vacsora attól függ, hogy milyen adományokat kapunk. Ma joghurtok jöttek, valami leves, kenyeret minden nap kapunk. Megvacsoráznak, pihennek vagy elkezdenek mosni - van itt két automata mosógép. Utána fürdenek, aztán a Híradót kérik vagy a Szerencsekereket vagy ilyesmit.

Ez a társasági élet színhelye? (hátunk mögött a ház előtere)

Igen. Egyébként sakkoznak, kártyáznak, pingpongoznak, csocsóznak. Amúgy hétköznap nem nagyon szeretnek játszani, mert akkor nem nézhetik a tévét. Fáradtak. Nincs más helyünk, itt eszünk, ide tesszük ki az asztalokat. (Gól a tévében, hatalmas ordítás) Pénteken és szombaton videózhatnak. Van könyvtárunk is. A jó könyvek eltűntek, már csak a rosszak maradtak itt.

Van korhatár, hogy ki lakhat itt?

Igyekszünk csak fiatalokat felvenni, mert ők még be tudnak illeszkedni. Visszakerülhetnek a munkahelyükre, a családjukhoz.

Ki foglalkozik ezzel?

Mi hatan vagyunk itt ügyeletesek. Mindenkihez 8-14 ember tartozik.

Ez a hatalmas épület tele van szobákkal?

Nem, csak ez a helység a szálló. Az emeleten más intézmények vannak a Máltán belül.

És arról nem tud valamit, hogy a tetőteret mire használják? Mert ez eléggé érdekel minket, rálátunk az iskolából.

Ott időseket ápolnak a kerületből.

Ők is itt laknak?

Nem, ők otthon. Nekik a nyakukban lóg egy szerkezet gombbal, amit megnyomhatnak ha rosszul érzik magukat és ez nálunk riaszt. Van hozzá egy számítógép-rendszer, így tudjuk ki riaszt, hol, és milyen diagnózissal vettük fel. A szolgálatos pedig kimegy a beteghez.

Az emberek mindig ilyen nyugodtak, nem szoktak attrocitások történni?

Veszekedések se szoktak lenni, nemhogy verekedés.

Mennyire ítéli sikeresnek magát mióta itt dolgozik?

Ezt nehéz megmondani. Ha 15%-uk visszatalál a családjához, az már siker, nem? Néha előfordul az, hogy valaki nehezen érti meg, hogy itt nincs olyan szabadság. Pedig az kell a rend miatt. S aki ezt nem tudja elfogadni, az nem is jön ide.

...jó, oké. Na akkor maradjunk annyiban, hogy a jó riportert a jó kérdései teszik azzá. Jó, akkor indítsunk innen. Várom a kérdéseket.

Akkor talán azzal kezdenénk, hogy hogy érzi itt magát, milyen érzés itt lenni?

Itt lenni lényegesen jobb, mint kinn az utcán, a padon. Maradjunk annyiban, hogy békésebb. Mondjuk eshet az eső a szabadban, vagy ilyesmi. Ez így megfelel?

Nem igazán ide tartozik a kérdés, de megkérdezhetem, hogy került ebbe a helyzetbe?

Nem ugyanabban láttuk az értékeket a feleségem családjával. Szóval én másban láttam az értékeket, ők másban látták: ők voltak jobb pozícióban.

Közös lakásban laktak?

Nem, hanem én eladtam a lakásomat, lementem az anyósomékhoz. Miután ők bezsebelték amit kellett, én itt maradtam.

És hogy tetszett ide kerülni?

Úgy, hogy valaki beajánlott. Nem igazán egyszerű bejutni. Vannak olyan helyek, amiket "fapadosnak" hív itt a szlogen. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az ember bemegy az utcáról és vagy kap egy ágyat, vagy nem kap, aszerint, hogy van-e vagy nincs. Itt viszont van egy stabil ágy, amibe én szoktam feküdni.

Mit csinál napközben?

Meglátogatom a barátaimat, gondolkodom, könyvtárba járok, és így tovább, és így tovább.

Nyugdíjas korú már?

Nem, nem, Isten őrizz!

Azért is kérdezem, mert a fiatalember az előbb elmondta, hogy ide főleg fiatalokat vesznek fel.

Igen, igen, miért, én nem vagyok fiatal?

Idősebbnek látszik.

Jó, hát az, hogy minek látszom, az egy dolog.

Azt nem kérdezem, hány éves...

... egész nyugodtan megkérdezheti. 120, plusz az anyakönyvi kivonat. Maradjunk enynyiben. És ezt halál komolyan mondom.

És ön mit csinál, mikor beérkezik?

Bosszankodom.

Csak bosszankodik?

Hát úgy többnyire.

De mi bosszantja fel?

Az, hogy nem tudom csinálni a magam dolgát. Például békében leülni egy papír mellé, és összeszedni azt, amit össze kell szedni egy magam korú értelmes embernek.

Itt nem lehet írni?

Há' hol? Nincs egy pad, ahova le lehet ülni? Van egy közös helység és egy háló.

És mit írna arra a papírra? A bosszúságokat?

A műveimet. Van belőlük számosan.

És mégis milyen stílus?

(nevet) Ez nem stílus. Költészet, tudomány, satöbbi, satöbbi.

És ezeket nem lehet leírni sehol?

Dehát hol? Kint, hogyha éppen módom van rá, akkor bemegyek a könyvtárba, mert vannak olyan könyvtárak, ahol lehet írni.

De milyen jellegű művek?

Hát, mit mondjak? Akkor sorolom a forrást, jó? Jó. 1984-től, jó? Az úgy tizenvalahány év most már. Jó? Mozgó Világ , Ufó magazin, Elixír.

Ezekbe tetszik publikálni?

Igen.

A mai napig is, hogyha mód van rá?

A mai napig is, persze. Van egy újság, a Fedél nélkül. Az a hajléktalanok lapja. Nahát, ott már szépecskén publikálgattam ebben az évben. Aztán beszélgettünk egy kicsit a hajléktalanokról a Ferencvárosi TV élő adásában. Valahol a musterjét meg kéne szerezni.

Korábban mivel foglalkozott?

Gyógyítottam.

Mint orvos vagy mint természetgyógyász?

Nem mint természetgyógyász, hanem imádkoztam a betegekért, és azok úgy általában meg szoktak gyógyulni.

Dolgozik most?

Létezem, hát az nem elég?

Hát, csak kíváncsiságból.

Hát hol, hát ki a kutyának kell egy gondolkodó ember? Ráadásul egy olyan ember, aki szabadnak tudja magát. Itt csupa rabszolgára van szükség. Mihelyst mutatnak egy olyan állást, ahol én én lehetek, és ezért még fizetnek is, első dolgom lesz, hogy azt mondjam, hozzák a fizetést!

Mit csinálna ezen a helyen?

Gondolkodnék. Csak és kizárólag önmagamnál lennék. A világ azt várja el az emberektől és ez szinte kivétel nélkül így van hogy "ne legyél önmagadnál, legyél nálam, és ezért fizetek". Én meg szeretek önmagamnál lenni. Ez még mindig kifizetődőbb. Mindig ott fizettem rá, mikor nem önmagamnál voltam, hanem valahol máshol. Egyébként ezt javaslom megfontolni a későbbiekben. Maguk előtt áll az Élet, ugye, a nagybetűs! El kell olvasni: Előtted az élet. Az Ajarnak van egy ilyen könyve.

Előttem.

Igen, igen, Előttem az élet.

Olvastam.

Na, ezt mégegyszer, jó? Sok megfontolnivaló van benne.

És vannak a jövőre vonatkozó tervei?

Az égadta világon semmilyen tervem nincs.

Nagyon kiegyensúlyozottnak tűnik.

Az is vagyok, hát hol idegesítsem magam?

És a család nem hiányzik, gyerekek?

Nem a frászt nem. Na, ez nagyon érdekes. A gyerekek. Nagyon sokan azt mondják, hogy egy fél apuka jobb, mint az apukanélküliség. Én ezzel szemben azt mondom, hogy egy fél apukánál sokkal jobb egy apuka tudata. Tudniillik ha már egyszer történt szakadás, akkor ezt a szakadást elég munka egy gyereknek megélni és feldolgozni. Na most, ha újra meg újra feltépi az ember a sebet, mondjuk kéthetente, mi lesz abból a gyerekből? Nem egyszerűbb, hogyha kiépít egy ideált magának és arra hivatkozik? Sokkal egyszerűbb, nem?

Vannak gyerekei?

Hogyne.

És találkozik velük?

Időnként, de nem túl sűrűn, pontosan ezért.

Milyen idősek?

Hát most már harmadikos az egyik, aztán másodikos, aztán elsős. Aztán van amelyik férjhezment Kanadába... van ilyen is.

És a gyerekek akarnak találkozni önnel?

Persze. Mióta eljöttem, mélyen utálják a nagyanyjukat. Hogy is mondjam, hát szolidáris vagyok velük, mit ne mondjak.

Mióta van itt? Mert azt is hallottam bent, hogy fél évig lakhat itt valaki.

Körülbelül februártól, úgyhogy még van időm. Nem nekem, a dolgoknak. Azért nem idegesítem magam, mert aminek meg kell történnie, megtörténik.

Fatális filozófia?

Nem fatális filozófia, ez teljesen perfekt. Itt egyetlenegy dolog van, hogy az ember rá tud-e hangolódni arra, aminek meg kell történnie. Ha igen, akkor szépen rakosgatódnak a dolgok. És akkor belülről van egy vezetése az embernek, ráadásul, ha még keresztény is az ember, akkor különösen. Úgyhogy most ezt kell meglépnem, és nem a másikat. A másikat nem kell meglépnem, az nem jó, mert itt érzem belül, hogy az nem jó, és ezt nem lépem meg. És akkor így szépen rakosgatódnak ezek a jó lépések, és miután létezik egy isteni terv mert létezik mindenki számára, szóval itt mese nincs, akárki akármit mond, ez így működik egyetlenegy dolgod van, hogy odafigyelj. Namost az emberek jelentős része nagyon jól él, csak belül nincs békéjük. Úgy egyébként minden van, kívülről: milyen sikeres ember, meg mit tudom én. De belülről egy nagy-nagy semmi. Én azt mondom, hogy inkább ne legyen, de belül legyen béke.

Ezek után a magnót sajnos kikapcsoltuk, még beszélgettünk egy kicsit, és a bácsi azt mondta: Szívesen megkínálnám magukat egy négysorossal. Bementünk, kértünk az első interjúalanytól egy darab papírt, ráírta a verset, és végül a nevét is. Már az ajtó előtt álltunk újra, mikor megjegyezte, hogy nem kérdeztük meg a nevét, és ráírta a lapra nyomtatott betűkkel. Annyit mondott még, hogy a gyerekeire csak egy dolgot fog hagyni, a nevét.