8. szám 1997. október 2. - október 15.

Az utolsó részt már csak ezen cikk kapcsán néztem meg. Félelmetes ez a pali. Olyan természetességgel tudja hülyíteni a népet, hogy az már irigylésreméltó.

Mint vérbeli Amerikában tanult újságíró, megpróbálta importálni a műfajt. Mindenkit érdeklő téma, látványos képvágások, mindent lehengerlő duma, és persze reklám. Reklám óriásplakáton, a tévében, az interneten. Mindenhol.

A recept holt biztosnak tűnik. Vagy mégsem az?

Az első rész valóban jó volt. A témához (AIDS, meg mindenféle modern rákfenék) volt elég anyag: filmfelvételek a világ minden tájáról, szakértő riportalanyok, vér, szánalom, félelem, gyomorizmok összeszorulva. Az első részben ez ült.

Aztán viszont jött a következő négy rész (a témák: testőrök, mindenféle gyors járművek, dinoszauruszok, túszok). Nem voltam rest, és jegyzeteltem. Íme az eredmény:

A "dosszié stábja" 13 alkalommal juthatott be a világon elsőként bizonyos intézményekbe (NASA, orosz űrhajósközpont, moszkvai virológiai központ, tengerészgyalogosok kiképzőbázisa és egyéb apróságok).

Frei Tamás 8 olyan riportalanyt szólaltatott meg, akik (a Reuter, a CNN, vagy a BBC előtt) először álltak a kamerák elé, s éppen a mi Tomi fiúnk volt a szerencsés. Már csak hab a tortán - s dagadhat a honfi kebel még inkább -, hogy nem csak a riporter magyar, de a riportalanyok nagy része is így vagy úgy, de a mi kutyánk kölke.

És Tamás kúszott, mászott, futott mindenféle maskarákban - mert ugye egy űrhajóst csak űrhajós ruhában lehet megriporterolni -, tálcán hozta elénk a világot (s persze azt is, ami mögötte van). The last actionfilm hero.

De a világ mögött egy idő után már nem volt semmi. Most alant részletezném kedvenc Dosszié-részletemet - persze ez csak egy "kilóg a lóláb" példa, de némi figyelemmel mindenki talál magának is.

A helyszín a közép-amerikai jungle. A poklok pokla, mindenféle állatok (és persze Tomi), trópusi betegségek, és persze a nagy folyó, melyen őrjáratol a legjobban kiképzett kommandó. Őket kiséri hősünk. A parttól 123 méterre puskaropogásra leszünk figyelmesek. A hajó kiköt, a kommandó partra száll. Három ember külön csak Tamást védi az ellentől. Kúszás egyik bokortól a másikig, rejtőzés a fa mögött. Mindenki csak suttog, esetleg mutogat. Csak Tamás beszél. Bele a kamerába. Hogy ez itten egy spontán rajtaütés, meg hogy milyen veszélyes, meg hogy akár le is lőhetnek. Azonban egyre feltűnőbb, hogy mindenki csak Tamásnak mutogat, mindenki csak Tamásra vigyáz, mindenki csak azért aggódik, nehogy Tamás egy ágra lépjen, s ezzel elárulja az ellenségnek a titkos kommandózás helyét. Don't move meg back meg stand up minden mennyiségben. Ezalatt a kamera már hatodjára pásztázza körbe a terepet, hol térdel az operatőr, hol áll, de a lényeg, hogy percenként tizenhat ágra lép rá. Néha még a dontmúvoló kommandós pofájába is belenyomja a kamerát.

És ekkor Tamás rálép egy gallyra. Az meg reccsen. Jajaj! Észrevettek minket! Vissza a hajóra. Visszafelé ugyanez. Hátukban az ellenfél a Stringer-rakétával, Tamást hárman fedezik, bokorról bokorra vonulnak vissza, persze a kamera megint csak mindig a legjobb pozíciókban.

Végre! Elérték a hajót. Mindenki csatasorban visszamászik. Tamás megkönnyebbül: ezt megúsztuk. Ha itt rekedünk az a biztos halál. Néhány perc késlekedés, esetleg a kommandósok nem elég határozottak, s mindenki odavész. De most már minden oké. Mi a hajón vagyunk, az ellenség meg a parton. Indulás gyorsan.

A hajó kifut, a kommandósok még a partot pásztázzák fegyvereikkel, de már minden szép és jó. Véget ért a spontán kaland.

A hajó egyre távolodik a parttól...

Csak szegény operatőrt hagyták ott a parton, hogy pontosan megörökítse a nagy menekülést...

A kazettát biztosan a hajó után dobta, vagy vízálló dobozba a folyón leengedte mikor már hét sebből vérezve tudott csak filmezni. s érezte a halál közeledtét. Merthogy az ellen végzett vele, az biztos. Azok nem viccelnek. Hisz szegény Tominak is hogy kellett vigyáznia...

Eddig a sztori. Most már befrejezem. Meg lefejezem...