9. szám 1997. október 17. - november 5.

Beszélgetés Horn Györggyel, a nyolcadik évfolyam osztályfőnökével.

- A nyolcadik évfolyam Honfoglalás témahetének alkotásai - először az iskolában - nyilvánosan jelentek meg, a földszinten kiállítva. Először azt kérném, hogy a felsős tanulók részére foglalja össze röviden, hogy mi is az a témahét, mivel ez egy új tevékenységi forma és csak a kisiskolákban került bevezetésre.

- Az iskola két pedagógiai programmal rendelkezik, a 88-ban elfogadott régi Ebihal és a 95-ben elfogadott új Ebihal. Az új Ebihalban, megőrizve a réginek csomó elemét, vannak új vonások is, nem egy, nem kettő, hanem sok és elég alapvető változások is vannak. Tehát nem csak az, hogy kisebb gyerekek jelentek meg az iskolában, hanem az is, hogy kisiskolába költöztek, "együtt laknak" a patrónusokkal együtt, az, hogy három csibe alkot egy kupacot, tehát nincs kupacválasztás... sorolhatnám még. Az egyik lényeges változás ezek között az, hogy az iskolában már kialakult háromhetes epochális rendszer négyhetes ciklusokká alakult át, megőrizve az alapműveltségi blokkok (művészetismeret, társadalomismeret, matematika, természettudományok) háromhetes ciklikusságát, és a háromhetes váltások között vannak egyhetes, úgynevezett kisepochák. Vannak olyan témák, feladatok, műveltségi területek, amelyek nem igényelnek ilyen hosszú, mindennapos elfoglaltságot. Ezeknek az egyhetes időszakoknak két változata van: vannak egyhetes epochák (például rajz, tanulásmódszertan, informatika, gazdaság) - lényegében a háromhetes epochákhoz hasonlóan működnek csak négyszer egy évben -, és vannak olyan programok (ez a témahét), amikor a kisiskola minden tanulója, és az adott évfolyamon tanító minden tanár is egy nagy problémával, témával foglalkozik. Ilyenkor megszűnnek a tantárgyak is. A működés egy bizonyos feladat, feladatkör megoldására irányul, mégpedig oly módon, hogy a különböző szakterületek megpróbálják az adott témához hozzárendelni a saját tanítási anyagukat. Ezt nem mi találtuk ki, hanem ez a project módszer egy eléggé elterjedt képzési mód a világban. Az elmúlt évben volt egy Őskor témahetünk, volt egy az Újjászületésről, Teremtésről - ez a Karácsonyhoz kapcsolódott -, és volt egy témahetünk, ami az ember és a természet kapcsolatáról szólt. Úgy tűnik, hogy idén négy témahetet tudunk szervezni. Az első volt a Honfoglalás, amin túlvagyunk, a második a Zarándoklat lesz november végén, lesz a Felfedezések kora, világok, kultúrák találkozása március végén, és lesz valamikor májusban egy természettudományos témahét. Egy ilyen témahétnek van eleje, közepe vége. A motiváció megteremtésétől, a tevékenykedtetésen át a lezárásáig, összegzéséig olyan tanítási gyakorlat, amiben minél kevesebb a verbális, elmondott ismeret és minél több az egyénileg, csoportban megszerezhető és különböző irányokból érkező információ. Először ki kell találni, hogy melyik legyen az a probléma, amelyhez minél több műveltségi terület kapcsolódni tud. Meg kell vizsgálni, hogy aktuálisan hol tartanak az adott tantárgyak és melyik az, amelyik vezető tud lenni. A hetedikesek nyitótáborának megszervezésére nagy volt a versengés, és éppen csak, egy döntetlen szavazás után választották ki a "Kököjszi és Bobojsza" pályázatát. A második helyezett harmadikos csapat munkája - az Agyarország - nagyon jó pályázat volt, és mivel az ő munkájuknak köze volt az államalapításhoz (bár ők egy fiktív államot találtak ki), megkértem őket, hogy vegyenek részt az első témahetünk előkészítésében. Ők erre nagyon lelkesen vállalkoztak. Az előkészületekben kevésbé, de a közvetlen előkészületekben és az ottani munkában sokat segítettek, amit szeretnék nekik - a Fefének, a Gazsinak, a Demeter Annának, a Litván Daninak, a Kövér Nórának, a Mülinek - ezúton is megköszönni. A program zömét én állítottam össze, és ehhez csatlakoztak a kollégáim. Nehézséget okozott az év eleje. Nehéz volt úgy motivációt teremteni, hogy tegnap még nyár volt, ma meg már iskola. Bár előnyei is vannak, mert sokkal könnyebb úgy bemenni az iskolába, hogy egy kicsi tábor egy kicsi tanulás és utána csak egy hét után kell újra beülni a padba. Minden nap más korban játszódott. Az első a vándorlásról szólt, a második a honfoglalásról, a kalandozásokról, a harmadik az államalapításról. Ezekhez a különböző részekhez különböző tevékenységformák tartoztak. Az első naphoz inkább beszélgetős, szellemi tevékenységeket rendeltünk - bár ez utólag hibának bizonyult, mivel a gyerekek még nem voltak benne. A második naphoz már különfajta tevékenységeket és egyéni, illetve csoportos megbeszéléseket szerveztünk, mindenki tanított mindenkit - ez jól bevált. A harmadik nap nagyon sok manuális tevékenységgel járt- ennek a nyomai láthatóak egyébként a földszinten. Itt már szerepek is voltak. Voltak, akik harcosok voltak, voltak akik sámánok - a törzsek megalakulása és a szerepek kiosztása már a második napon megtörtént - és a különböző szerepekhez kötődtek különböző zenei, ötvös, varró, fegyverkészítő tevékenységek. Itt szeretném megköszönni a Zsókának és a Vidák Rózsának, hogy lejöttek nemezelni és hihetetlenül sokat segítettek. A felmérésekből is az derül ki, hogy amikor alkotni kellett, amikor kapcsolatba kerültek a tárgyakkal, akkor nagyon aktív volt mindenki és tényleg nagyon lelkes. Ami az egész témahétnek a dilemmája az, hogy hogyan lehet a hagyományos tanulást, elmélyítést beépíteni játékosan, különböző tevékenységi körökön keresztül a tárgyi feldolgozásba. Tárgyi tudás nélkül nem lehet sem történelmet, sem mást tanulni. Ez a tanítás ősi dilemmája. Amit mi a témahétről gondolunk, az az, hogy nem volt egészen jól előkészítve, nem volt tisztességesen végigbeszélve a nyár miatt, nem volt igazán jól összehangolva. Arra, hogy van-e másfajta útja a tanulásnak, mint a tanterem-tanár-diák hagyományos módszer, arra az a határozott és egyértelmű válasz, hogy van. Minden témahét egyértelműen bizonyította, hogy ez felszabadultabb, világosabb, aktívabb és összességében nagyobb tárgyismeretet nyújtó módszer.

Beszélgetés Horn Ágnessel, a hetedik évfolyam osztályfőnökével.

- Az új kisiskola hogy érzi magát, mik az első benyomások?

- Ezt nehéz megmondani. Ma már az kezd körvonalazódni, hogy nincsenek körvonalak. Tulajdonképpen arról van szó, hogy ahogy megismertünk egyes gyerekeket a táborban, egész más tulajdonságaikat ismerjük meg itt az iskolában. Azok, akikről azt gondoltuk, hogy komoly gondot jelentenek egyszer, azok némelyikével fantasztikusan jól lehet együttdolgozni, akikről azt gondoltuk, hogy könnyű dolgunk lesz, azok között is van olyan, akiket most nagyon keményen meg kell fogni, hogy itt munka van, dolgozni kell, nem csak játék ez az egész. A gyerekekről nem tudok ma még semmit mondani. Nagyon gyorsan változik a kép. Hol fölfelé, hol lefelé. Az én egyéni érzésem, hogy fantasztikusan jó fejek összességében, tehát nagyon-nagyon lelkes vagyok és nagyon fáradt. Iszonyú elviselni néha azt a zsivajt, ami ott fönt az első emeleten van. Egyszerre 54-en beszélnek, és olyan, mintha ezer ember üvöltene egyszerre. És az embernek nehéz megtalálni, hogy most üvöltsön, várjon, hogy mit csináljon, egyelőre nem is tudjuk. Ennek az ellentéteként például - ez tegnap volt, hetedikén - reggel 1/4 9-re megyek föl a kisiskolába, be van csukva az ajtó, teljes csönd és tök sötét van odabent. Az órámat megnéztem, hogy mi van. Kiderült, hogy a Varga Judit csibéje kitalálta, hogy tart egy Október 6-i megemlékezést. Mindenki csöndben volt, ültek a földön, az egyik kislány kezében egy gyertya, a másik pedig mellette olvasta az aradi vértanúk nevét és egy-két érdekességet elmesélt az emberekről. Ez csak pár perces program volt, de fantasztikusan viselkedtek a gyerekek, hogy ez maguktól eszükbe jutott - ez nem a Judit ötlete volt.

- Hogy sikerült az első témahét?

- Az értékelése éppen ma volt. Számomra iszonyú káosszal indult. Nem igazán tudtam, hogy hogy fogok itt működni, hogy mi a feladatom pontosan. Hogy nekem hagyni kell őket önállóan dolgozni, vagy hogy üljek le melléjük és szóljak bele, hogy mit csináljanak, hogyan csinálják. Hogy hogyan lehet ezt úgy csinálni, hogy az ember nincs ott és mégis ott van folyamatosan. És hogy lehet úgy, hogy az ember néha elrohan órára, aztán visszarohan, aztán mintha mi sem történt volna, újból beleolvad és próbál segíteni. Az első nap előadást tartott nekik Simon Tamás, Ipolytarnócon voltunk köveket néztünk, tehát ez egy szervezett dolog volt. A második naptól csoportos munkák voltak és hát komoly konfliktusok voltak a gyerekek között, hogy ki mit csinál meg a közös munkából, ki lesz a törzsfőnök, vagy kell-e törzsfőnök, és úgy tűnt, mintha káosz lenne. Aztán a következő nap reggel olyan fantasztikus előadásokat hallottunk az őskorról és rajzokat mellé... úgyhogy nekem egészen megszűnt a szorongásom. Egyszer elmondtuk nekik reggel, hogy mit várunk tőlük, amire persze nem mindenki tudott figyelni. Kézbe kapták papíron is ugyanezt, amit a társaság fele elhagyott, emiatt eztán a füzetek egy része - rengeteg munka van ugyan benne - de tartalmilag rengeteg kívánnivalót hagy maga után. A dolgozatok közül, amit a végén írtak, a 60 pontból a legjobb dolgozat 44 pontos lett. Tehát, amikor konkrét számonkéréssé változott a feladat, akkor az derült ki, hogy iszonyú sok információt begyűjtöttek, dolgoztak vele, de nem tudtak vele önállóan mit kezdeni, illetve nem tudták rendszerezni ezeket a dolgokat. És az már a jövő kérdése, hogy ezt hogy kell csinálni. Hogy az-e az elvárás, hogy rendszerezni tudjanak ennyi idős korban, vagy most legyünk ezzel megelégedve, de ha meg vagyunk elégedve, akkor hogy pontozzuk. Ha van egy dolgozat, aminek ez a pontozási rendszere és ebből 44 pontot elér valaki, akkor ez most mit jelent. Úgyhogy ma, miközben én úgy álltam fel az értékelésről, hogy ez egy fantasztikus témahét volt, mikor kiosztottuk az értékelőt a gyerekeknek, akkor rengeteg rosszkedvű gyerek volt. Azt még tegyük hozzá, hogy a gyerekek olyan fantasztikus dolgokat alkottak, amiket én el se tudtam képzelni - rajzokban, meg szövés, meg a kenyérsütés - ezek olyan fantasztikus élmények voltak, amik nekik is, meg nekem is nagyon jó volt.