10. szám 1997. november 7. - november 19.

Szerda, Üllői úti stadion: a dráma színhelye. A lelátón tíz-tizenöt ezer ember, a televízió készülékek előtt milliók izgulnak, ordítanak, jajveszékelnek. A ligaelnök a meccs előtt még optimistán nyilatkozik; hátha most az egyszer talán sikerül, mondja. Ugyanő röpke két óra múlva leszegett fejjel a következőket mormolja a mikrofonba: "Csak rémálmaimban ne jöjjön elő!" Magyarország labdarúgó válogatottja, mint kiderült, ezen a meccsen nem tudott labdába rúgni. Csalódottság a pályán, a kispadon, a szurkolók között. De vajon mennyi maradt meg bennünk ebből a csalódottságból egy héttel az egy-hét után?

Futóbajusz. A kapitány bajusza. Ám nem csak a bajusz fut, de fut az egész kapitány is. Csank János biztonsági emberek védelmi gyűrűjében távozik, minél gyorsabban. Hiába üldözi kameraman, riporter, újságíró, a bajuszt, úgy tűnik, nem lehet utolérni. A félidőben még hajlandó volt egy nyilatkozatra: "Nem gondoltam, hogy néhányan ilyen bénák lesznek." panaszkodott meglehetősen furcsa akcentussal. Bénák voltak, valóban bénák. Emil higgadtsága pont szerdán mondott csütörtököt. Szabolcsnak vetődni se volt aznap kedve. Elek néha bele is ért a labdába. Tibi néhányszor nekirohant a hirdetőpalánknak. Vilmos gólpasszokkal lepte meg az ellenfeleket. Laci többször is leszerelte Ferit. Csank János pedig, a kispadon, a haját tépte. Nomeg a bajuszát. Lehet persze mentegetőzni, azt mindig lehet. Valóban világsztárokkal kerültünk szembe. A jugoszláv válogatottban a Milan, a Juventus, a Real Madrid, az Eindhoven, a Sampdoria fénylőbbnél fénylőbb csillagai játszanak. Tőlük kétségkívül nem szégyen kikapni. De ennyire?

"Megtanítjuk őket kesztyűbe dudálni!" jelentette ki a hozzáértő szakkommentátor kicsit talán túlzott önbizalommal. Pont akkor jött az első hidegzuhany. A második percben. Aztán nyolc perc leforgása alatt még további kettő. Majd a félidőig még kettő, a második játékrészben úgyszintén. Összesen tehát hét. A közönség tombolt a gyönyörtől. Urbán Flóriánt menet közben megkérdezik, hogy mi történt. A vállát vonogatja, hogy ő bizony nem tudja. Talán nagyon lemerevedhettek a fiúk a nagy hidegben. Azám, lemerevedhettek. A jugoszlávok viszont bizonyosan fagyállóval voltak ellátva. Azonban, hogy ne dideregjünk, ne ázzunk-fázzunk, kaptunk tőlük egy jó meleg, kényelmes zakót. Kamerák, lencsevégek fókuszálnak a bajuszra. A bajuszra, aki most zseniális lépésre szánja el magát. Pályára küldi Bélát. Ekkor még nem tudja, Béla lesz, aki válogatottunk összes gólját lövi. Egyetlen egyet. De azt nagyon. Ám ennek a gólnak már senki sem örül. A lelátó, ahol nemrég még tíz-tizenöt ezren izgultak, ordítoztak, jajveszékeltek, jócskán kiürül. A televízión sokan már a külpolitikai magazint nézik a másik csatornán. Az újság másnap fekete címlappal jelenik meg. Gyászjelentés, több tíz ezer példányban.

Holott még nem szállt el a remény. Elvileg. Mert ugye előttünk a visszavágó. Hatvan ezres publikum előtt, Belgrádban... Hajrá Emil, nyomás Elek, röpködj Szabolcs, szaladj Tibi! Akasszuk velük össze a bajszunkat.

Magyarország - Jugoszlávia 1-7 (0-5) 1997 október 29, VB-selejtező Gólok: Brnovics (2. p.), Djukics (7. p.), Szavicsevics (10. p.), Mijatovics (26. és 51. p.), Mracskó (41. p. - öngól), Milosevics (64. p.), Illés (89. p.)