11. szám 1997. november 28. - december 11.

A rendező kiválóan játszik az idegeinkkel. Nagyszerűen használja ki kétkedéseinket evvel a bizonyos UFO sztorival kapcsolatban. Az egész film így épül fel: megjelenik valamilyen hihetetlen hülyeség, amely láttán mérgesen legyintünk, azt hisszük, egy újabb irreális, képtelen zagyvaságot nézünk. Ezt követően azonban rögtön jön a magyarázat, ami mindent megold, és egészen más, már-már hihető megvilágításba helyezi a történteket. Ezért van az, hogy az ember szinte a száznegyvenkét perc utolsó pillanatáig nem tudja eldönteni, hogy a film, amit néz tudományosan fantasztikus-e, vagy fantasztikusan tudományos.

Egyik sem. Bár a történet tényleg rendkívül korrekt, ragaszkodik a valósághoz, reális adatok szerepelnek benne, bár Bill Clinton, mint szereplő, teljes valójában megjelenik, ez a precízség nagy veszélyt rejteget magában; minden be-becsúszott ellentmondás, logikai buktató sokkal nagyobb felháborodást kelthet így a nézőben. Ilyen ellentmondások pedig, ne szépítsük a dolgot, jócskán akadnak. A film természetesen Hollywood-ban készült, az amerikai filmek fellegvárában, ott, ahol minden a pénzért van, és minden a pénz miatt van. Európa kezdetben sokáig csodálta, majd fokozatosan kezdte el gyűlölni az ilyen hollywoodi filmeket. Bár a mozik a premierekre egyre csak megtelnek, mégis érezhető a kor emberében az előítélet. A vásznon már előre tudni mi fog történni, a tündérmese modern változata, muszklikkal, golyózáporral, bomba nőkkel és ketyegő bombákkal megtűzdelve. Furcsán is néz ki egy olyan hollywoodi film, amely - igaz a maga furcsa módján -, de ennél többet akar mondani. A főszereplő, Jodie Foster, mint az menet közben kiderül, vagy hihetetlenül bátor nő, vagy hihetetlenül lüke. Egy megszállott rádiócsillagászt alakít, aki teljesen biztos benne, hogy létezik az univerzum más helyein értelmes civilizáció. Akadályozzák, de ő soha nem adja fel: hallgatózik, a kozmosz zajait, neszeit vizsgálva üzeneteket keres. Egyes körökben elismert tudós, mások egyszerűen bolondnak tartják. Összeismerkedik munkája során egy fiatal pappal, akit Matthew McConaughey alakít (a muszkliktól úgy tűnik mégsem sikerült elvonatkoztatni). Egymásba szeretnek, ám viszonyukban furcsa kettősség érződik. A férfi mélyen vallásos, a nő viszont a tudománynak él, szerinte Isten csak egy fikció, csupán az emberi képzelet szülötte. A megszállott kutatómunkát viszont hirtelen siker koronázza. Jön az üzenet. Megvan a kód. Meg a jelentés, a szerkezet. A lehetőség. A kapcsolatra. Hogy a kapcsolat a két faj között végül is végbemegy-e, az az utolsó pillanatig, sőt azután is kétséges marad. Történik valami rejtélyes ugyan, de nincs bizonyíték, ami igazolhatná, vagy cáfolhatná. (mégiscsak van valami bizonyíték: egy tizennyolc órás videofelvétel, ami lehetetlenné teszi a szkeptikusok álláspontját, miszerint az "utazás" mindössze pár másodpercig tartott volna - a szerk.) Lehetett az egész csak egy értelmetlen szélhámosság, de ugyanúgy lehetett megtörtént valóság is. A film tartalmaz egy-két remek vágást, ilyen szempontból igazán profi. Érdekesek a számítógép-animációk, bár ezek némelyike nem sikerült igazán tökéletesre. Érdemes például megfigyelni azt a jelenetet, amikor a kis repülőgép rászáll az anyahajóra a nagy vihar közepette. Ez a grafika talán túlzottan átlátszó. Bár a látványosság megmarad, a csihi-puhik most elmaradnak. Helyettük inkább azt lehet érezni, hogy a film készítői egy-egy elhangzott, mélyebb tartalmú mondatra nagyobb hangsúlyt fektetnek. Épp olyan nagy hiba lenne tehát most az előítélet, mint a hollywoodi filmek bálványként való imádása. Próbáltam is objektív maradni, se nem dicsérni, se nem szidni a Contactot. Tettem mindezt egy filmmel, amelyet csak szidni vagy dicsérni lehet. Közömbös senki sem lehet iránta. Talán ezért is jó film. Hollywoodi, de jó.