11. szám 1997. november 28. - december 11.

Véget ért a Dallas. Nem mintha a hír különösebben fájdalmasan érintene, de hat és fél évi működését nem lehet könnyen elfelejteni. Elvégre csak Magyarországon több millióan nézték.

El lehet gondolkodni azon, hogy mitől lett ennek a nyilvánvalóan színvonal alatti sorozatnak ekkora népszerűsége. Számtalanszor elhangzott már, hogy az emberek kikapcsolódni ülnek le a TV elé, teljesen érthető tehát, hogy sokkal jobban örülnek a Dallasnak, mintha például Fellini lenne adásban. A becsületes dolgozónak - 8 óra munka után - már nincs kedve gondolkodni. Tulajdonképpen igaza is van. S persze, ha apuka TV-t néz, leül mellé a gyerek is. Egy harmadikos kisfiú szerint tanulni is lehet a Dallasból: azt, hogy ne legyünk olyan gonoszok, mint Jockey, meg azt is, hogy engedjük szabadon a feleségünket, de azért ne hagyjuk, hogy milliós bundát vegyen magának. Péntek este elsimulnak a generációs problémák, s a család a kisgyerektől a nagymamáig teljes egyetértésben nézi a Dallast. A Dallast, ahol a pénz tízezer dollárnál kezdődik, ahol a nők méregdrága bundát hordanak, s ahonnan azt is meg lehet tudni, hogy nemcsak a szegényeknek, de a gazdagoknak is vannak időnként gondjaik. Esetleg nem az, hogy ki tudják-e fizetni a fűtést, de azért vannak. Magával a filmmel egyébként nem sok probléma van. A célnak tökéletesen megfelel. Van benne negatív és pozitív hős, kellően kusza a cselekmény. Bár nekem mindig az volt az érzésem, hogy maguk a film készítői sem tudták, mi lesz - ha nem is a következő - de az ezutáni tizedik részben. Persze, annyi baj legyen! És talán jobb is ez így, hiszen ha a sztori nem lenne ennyire nyakatekert, nem férne el benne annyi minden. Gondoljuk vissza, volt már benne 120 részen keresztül álom, feltámadás, sőt a végén maga a sátán is megjelent. Vigyázzunk tehát: Jockey is feltámadhat, és kezdődhet minden előlről.