14. szám 1998. február 20. - 1998. március 5.

Apukám bejön a szobámba, és mesél. Mesél az évekről, amikor gyerek volt. A rongylabdáról, amelyet nagymamája készített ócska zoknikból, s ő mezitláb kergethette az udvaron. Meséli, hogy már nyolcadikos volt, amikor először vettek rádiót, és majdnem harminc éves, amikor először saját fekete-fehér televíziót. Igazi látványosságnak számított, ha az utcán, ahol laktak keresztülhajtott egy autó; mindenki összegyűlt, Borics bácsistól, Gomba Leventéstől, és nagy csodálattal nézte. Szobájuk közepén egyetlen, tompán világító villanykörte lógott le a mennyezetről.

Azóta megváltozott a világ...

Története ekkor rövid időre félbeszakad, mert élesen sípol a gép. Kiveszem a lemezt, amelyre az internetről letöltött képeket másoltam fel a benti szerveren, leteszem a menedzser-kalkulátorom mellé. "Data error"-os, mondom magamban mérgesen. Fejemen üvölt a walkman. Féllábbal már a házi feladataimban vagyok, de közben a lézerprinterrel nyomtatott, objektum orientált rendszerprogramozásról szóló házidolgozatomat lapozgatom. Hirtelen megcsörren a telefon, mellette bekapcsol a fax. Másik frissen formatált floppyt nyomok a meghajtóba, ütök egy enter-t, majd félszemmel rápillantok az egyik tévére. Még csak reklám megy a EuroSport-on.

Az átmeneti hangzavar után újra csend. Apukám folytathatná, de nem folytatja. Lemondóan sóhajt helyette. A rongylabda, úgy tűnik, már tényleg a múlté.

Megértem. Nehéz lehet megbarátkozni evvel a világgal annak, aki nem ebbe a világba született. Teljes mértékben együttérzek velük, csak azt nehezményeztem a múltkor, amikor olyan mérsékelt lelkesedéssel fogadták otthon előterjesztett javaslatomat. Történt ugyanis, hogy nálunk már a számítógép is megöregedett. Az új programok, amelyek egyre-másra jelennek meg a piacon, csaknem mindig kifognak rajta. Nemrég például nem indult el egy zeneszerkesztő, szinte naponta lefagy a Windows, a focijáték pedig olyan keservesen lassú, hogy már-már élvezhetetlen. Ekkor álltam elő kérelmemmel, hogy szegény masinának bővíteni kéne a memóriáját, a mostani négy megabájtról tizenhat megabájtra. Apukám ekkor hűvösen megjegyezte, hogy én nem tudom elképzelni, ő milyen irtózatos tempóban öregszik, és neki is egyre romlik a memóriája, az utóbbi időben bizony mindent elfelejt. Mindezek ellenére őt még senki a világért sem akarta volna felbővíteni, főleg nem háromezer forintért.

Változik a kor, változik a világ, változnak az emberek. Én még ugyan, tudomásom szerint, igazi, természetes úton keletkezett egyed vagyok, gyermekem gyermekét már majd biztosan klónozzák. Kedvezményes retúr-jegyet fog váltani a Marsra, lehalkítható anyósa lesz és vállról indítható házőrző kutyája. Valójában már most sem tudom igazán követni a világ eseményeit. Minden nap újabb technikai megoldást, tudományos felfedezést hoz. Itt van például a jövő játékszere; a virtuális valóság.

Az ember leül a számítógép elé, fejére teszi a sisakot. Ettől kezdve minden megtörténhet. Harckocsivezető, helikopterpilóta lehet, étteremláncokat menedzselhet, udvarolhat Kim Basingernek, pályára léphet a Newcastle United színeiben, járhat New Yorkban, Berlinben, bankot rabolhat, Holdra szállhat. Mindezt teheti egy fotelben ülve, a számítógép előtt. S közben ugyanazt érzi, ugyanazt látja, ugyanazokat a hangokat hallja, mint ahogy az a valóságban megtörténne. A gép mindent tökéletesen szimulál.

Olykor sajnos túl tökéletesen. Ez történt velem is. Bent ülök egy szünetben a negyediken, az egyik számítógép teremben. Szendvicset majszolok, nem törődve az előírással, hogy számítógépteremben enni tilos. Betöltötöm a Windows-t (ott hála istennek nem fagy le), majd belépek kedvenc játékomba az Aknakeresőbe. Idősebb évjáratúaknak (rongylabda-beállítottságúaknak) leírom, hogy az Aknakereső egy olyan logikai játék, amelyben egy négyzethálós terepen elhelyezett aknákat kell hatástalanítanunk. Ehhez felhasználhatjuk azokat az információkat, amelyeket a gép ad nekünk arról: mennyi akna van egy szóbanforgó terület mellett elrejtve. Namármost, így teljesen belemerülve a dologba, mint egy igazi tűzszerész, hatástalanítgatom sorjában az aknákat, és közben mindvégig abban a tudatban vagyok, hogy egy csepp kockázatot sem vállalok - kivéve a szendvicset -, mert hiszen ez csak játék, valóságos, robbanó bombáról szó sem lehet!

Ekkor azonban hátulról hirtelen valaki megijeszt. Megfordulok. A székem mögött egy egyenruhás alak áll, és meglepődött arcot vág.

- Mit csinálsz te itt, ilyenkor, fiam? - kérdezi, és idegesen hadonászik a kezével.
- Aknát keresek. - válaszolom neki kissé bizonytalanul.
- Itt mi keresünk aknát. - mondja mérgesen - Bombariadó van. Azonnal hagyd el az épületet!

Elhagyom az épületet. Látom, hogy újabb rendőrök érkeznek, farkaskutyákkal, fémdetektorokkal. Szűk két óra alatt átfésülik az egész iskolát. Természetesen semmit sem találnak.

Azóta már nyolcszor jelentek meg az egyenruhások, kutyákkal, fémdetektorokkal, nyolcszor hagytam el az épületet. Az időt szinte már bombariadókban lehetne mérni.

Apukám elképedve hallgatja hadijelentéseimet. Náluk ilyen soha nem volt gyerekkorában.