15. szám 1998. március 13. - 1998. március 26.

"...tudjuk-e, mi a különbség az itt és az ott között."

Félelmetes vihar dúl a tengeren. Minden imbolyog, minden hánykolódik. Tíz-húsz méteres hullámok, ömlő, szakadó eső, szörnyű, kegyetlen sötétség. A cikázó villám néha hirtelen megvilágítja az arcokat. Az Amistad fedélzete pillanatok alatt vérbe borul. Elszántság, kétségbeesés, üvöltés, ordítás, összetört vasláncok, vadul himbálózó árbóc. Aztán csönd.

1619-ben rakja partra az első rabszolgaszállítmányt egy holland hajó. Abraham Lincoln 1863-ban nyilvánítja szabaddá a hadijog alapján a feketéket. Ezalatt a csaknem két és fél évszázad alatt közel egymillió afrikait hurcoltak el az Új Világba. Legtöbbjüket megkínozták, sokukat megalázták, megölték. Kíméletlen körülmények között kellett élniük, elszakítva családjuktól, hazájuktól. Azért kellett szenvedniük, mert fekete bőrűek voltak. Persze csak annyira feketébbek a fehéreknél, mint ahogy azok fehérebbek voltak náluk. Sohasem mehettek viszsza Afrikába.

1839-ben Kuba partjainál a nagy vihar közepette fellázad egy Amistad nevű spanyol rabszolgahajón fogva tartott ötvenhárom néger. Kegyetlenül lemészárolják a legénységet, átveszik az uralmat. Nem jutnak messzire. Balszerencséjükre hamar találkoznak egy partmenti őrhajóval.

Steven Spielberg ugyanahhoz a témához nyúl, amelyről a Schindler listája szól. A szerepek mások, az időpont más, de a gyűlölet, az elnyomás ugyanaz. Az amerikai rendező újra olyan filmet csinált, amellyel nem milliókat akar keresni, hanem mondani akar valamit.

Az Amistad néha kegyetlen, vagy szomorú, időnként humoros, és olykor nagyon izgalmas. Nem az operatőri munka, nem a vágás, esetleg a színészi játék, hanem maga a téma az, ami félelmetes. Azért igen jók a színészek is; Morgan Freeman, Djimon Hounsou, Anthony Hopkins, Matthew McConaughey.

A főszerepben persze a feketék, a filmben a mende törzs harcosai, asszonyai, gyermekei. A valóságban amatőr színészek, Afrika különböző helyeiről valók. Nem játszottak még soha szerepet, most sem ezt teszik. Csupán saját magukat adják. Valóban így táncolnak, énekelnek, mint azt a filmvásznon látjuk. A forgatásnál sem értik legtöbbször, amit a fehérek mondanak nekik. Spielberg, úgy tűnik, ennek ellenére elég jól tudott beszélni velük.

Ötvenhárom rabszolgát vasra verve, összeláncolva vezetnek be a bírósági tárgyaló terembe. Nem tudják, mi történik körülöttük, mégis sejtik, hogy az életükről van szó. Gyanakodva méregetik a vitatkozó fehéreket, akik gyakran ujjukkal mutogatnak rájuk. Vajon ki az, aki segít, és ki akarja újra bántani őket?

Gyilkosok, kalózok, lázadók, ide-oda dobált tulajdonok. Rabszolgák, amelyeket elvileg köteles a bíróság viszszaadni régi sanyargatóiknak. Kiszabadították magukat, azt hitték újra élhetnek, de tévedtek. Most már megint foglyok. A spanyolok bizonyára ki fogják végezni őket.

Mr. Baldwin, a kitűnő jogtanácsos mégis talál megoldást. Papírokkal tudja már bizonyítani, hogy a rakomány illegálisan megszerzett tulajdon. Úgy tűnik, végleg megnyeri a pert. Ám az ügy csöppet sem ilyen egyszerű. A bírót leváltják, a Fehér Ház fellebbez. Az eddig jelentéktelennek tűnő eset az egész Egyesült Államok történelmére is kihatható szimbólummá növekszik. Vajon valóban képes az esküdtszék olyan ítéletet hozni, amely független a végrehajtói hatalom és több más érdek akaratától?

A filmet négy Oscar-díjra jelölték. Százötvenöt perc, feliratos. A zenéje nagyon jó. A Cinema City-ben, a Pólus Centerben, a Corvinban, a Duna Plaza-ban és a Kossuth moziban játsszák.