Szubjektív

Tartalom

15. szám 1998. március 13. - 1998. március 26.

Egyennőtlenség

"Sokszor kérdezik tőlünk, hogy mi a hosszú, boldog házasságunk titka. Minden héten kétszer időt szakítunk arra, hogy elmenjünk egy étterembe. Finom, gyertyafényes vacsora, halk zeneszó, tánc. A feleségem keddenként megy, én péntekenként."

Azt a feladatot kaptam a szerkesztő úrtól, hogy írjak egy cikket a nők hátrányos helyzetéről.

Elmerengtem a dolgon... tulajdonképpen mit vállaltam én ezzel, most erről miért írjak, létezik egyáltalán ilyen probléma? Elmélyültem gondolataimban és eszembe jutott valami kifejezés evvel kapcsolatban: feministák. "Ja!!..." kiáltottam fel, megvan, beugrott. Ők azok, akik igazgató urak, komoly üzletemberek és portásbácsik akarnak lenni. Igen, már minden világos... Tisztán látom magam előtt, ahogy egy ilyen egyenlő nő éppen előreenged az ajtóban egy ereje és fiatalsága teljében levő férfit, és a következőket mondja: - Tessék, nem csak a nőké az elsőbbség. Vagy, reggel belép a zöldséges boltba egy asszony: - Kezét csókolom uram! - mondja a meglepett fiúnak, aki most nem tudja mit lépjen erre.

Aztán itt van még az ünnepek dolga is. Feltételezzük azt, hogy mi férfiak alsóbbrendű személyeknek tartjuk a nőket és lenézzük őket. De akkor miért van az, hogy a nőknek több ünnep "jár", mint a férfiaknak? Egyszer itt van a március 8-i nőnap és az anyák napja. Ha tehát mi hímneműek lenéznénk a nőnemű embertársainkat, akkor nem halmoznánk el őket ennyi plusz nőünnepéllyel.

Vigyázz!! - Szólal meg bennem egy női hang. - Ezt a dolgot igenis nagyon komolyan kell venni. A nők emancipációja nem vicc tárgya. Ha már a vicceknél tartunk, akkor megemlíteném, hogy a "nőgyűlölő" poénokat nem kellene úgy mellreszívni... Ha ilyen vicceket hallanak férfi barátaiktól, akkor vigasztalódjanak a rendőrviccekkel. Azok legalább többnyire férfiakról szólnak.

- E. Manci Pál -