16. szám 1998. április 1.

A minap levelet kaptam Gézától. Kedves fiú, a hossza pontosan 243 karakter. Már-már megható, ahogy itt áll előttem a maga ékezet nélküli pőreségében, testetlen valóságként egyenesen az információs szupersztrádáról. A jelleme pedig? Azon kapom magam, izgatnak a lezserül elvétett "z"-k és "y"-ok, kedvem lenne utánajárni, egzaltált figyelemzavar, vagy netán kihívó non-konformizmus állhat a jelenség hátterében. Egy szó, mint száz, figyelemre méltó személyiségnek tűnik. Én pedig? Egyenesen szárnyakat kapok attól a gondolattól, hogy már maga az e-mail címem is annyira izgalmas, sőt izgató, illetve egyenesen ellenállhatatlan, hogy éppen én vagyok ezrek közül a kiszemelt, a kitüntetett, a kiválasztott. Nem lehet gond a társadalmi hovatartozás sem: végtére mindketten a büszke e-mail tulajdonosok kasztjához tartozunk. Egyetlen mozdulat kellene csupán: Reply, és máris ott lennék Őnála, aki nekem rendeltetett. - Eddig tart meg-nem-ismerkedésem hiteles története. Hiába, javíthatatlan idealista vagyok. Még mindig jobban szeretem, ha az utcán szólítanak le - mesélem büszkén egyik barátomnak. Amolyan igazi entellektüel, szütyős értelmiségi, itt felejtett hippi a '70-es évekből. - Ki is fogsz halni - ennyi a megmásíthatatlan ítélet, és tudom, igaza van. A túlburjánzott agyvelőmben valami gátol, hogy felvegyem a tempót. Az életképtelenek kihalnak, az életképesek szaporodnak; semmi okom a lázadásra. Idáig rendben is volnánk. Egy kérdés viszont azóta is foglalkoztat. Nekem volt technikám arra, hogy továbbörökítsem az életet. Ők vajon hogyan csinálják? Kérem, aki tudja, mesélje el! Vagy avasson be e-mail-en...