17. szám 1998. április 30.

Olyan jó, amilyet kap - ez lenne a cím szó szerinti fordítása. És a filmet tényleg jellemzi a két Oscar díj, amit kapott. Természetesen a cím eredetileg nem erre utal. (Hogy mire, azt nem tudom, de nem erre.) A magyar fordítása egyébként még sikeresebb is az eredetinél, valószínűleg ez is hozzájárult a film hazai sikeréhez.

A népszerűség nem véletlen. Az egyszerű vígjáték mögött valódi tartalom is rejlik, ugyanakkor azok sem csalódhattak, akik csak a poénok kedvéért tévedtek a moziba. A történet nem túl mozgalmas, egy betörésen kívül nem történik benne semmi látványos. Szócsatákkal, zavart mosolyokkal, ideges rángásokkal, félreértett megjegyzésekkel és kutyakajával azonban bőven találkozunk a közel két és fél óra során. Egy makacs, rendmániákus, látszólag teljesen érzéketlen, embergyűlölő agglegény és egy, beteg gyerekét egyedül nevelő anya furcsa szerelmi története, mindez egy homokos festő kutyájával és lelki válságaival fűszerezve. Látható, hogy majdnem hétköznapi sztori, és mégsem mesterkélt. Ez nagyrészt a két főszereplő (Jack Nicholson - Helen Hunt) szenzációs játékának köszönhető - minden arcrezdülésük egyértelműen félreértelmezhető a másik számára. (Nem véletlenül kaptak mindketten Oscar díjat!) Egyébként Jack Nicholson tökéletesen alkalmas a cinikus agglegény szerepére, kellően ronda is hozzá.

Tulajdonképpen a bogaras ponyvaregényíró, Melvin "emberré válását" követhetjük figyelemmel. Ez azonban csak kisebb-nagyobb csapások árán következik be. Az első csapást az akarata ellenére rábízott, kezdetben gyűlölt kutya jelenti, (aki egyébként ugyancsak Oscar díjat érdemelt volna a játékáért.) Ő az első, aki Melvinben is felismeri az embert, Melvin pedig felismeri benne az állatot, s így kölcsönösen megbarátkoznak egymással. A második csapás akkor éri hősünket, mikor szokásos vendéglőjéből eltűnik megszokott pincérnője, Carol, akinek mindig válogatott sértésekkel szokott kedveskedni. Carol eltűnt, tehát meg kell keresni. Nincs akadály Melvin számára, ha arról van szó, hogy ezentúl is Carol szolgáljon föl neki. A nemes cél érdekében még segíteni is hajlandó Carolon (beteg kisfia mellé háziorvost fogad), amit persze a lánynak meg kell köszönnie - de hogyan? Innentől már egymást követik a félreértések: a szavak, a mozdulatok, a pillantások ... Aztán a kirándulás édeshármasban a szerencsétlenül járt ferdehajlamú festővel, Simonnnal. Ezen az úton Carol az érzékeny lelkű Simon lelki támasza lesz, mivel Melvin szájában még a bók is sértéssé válik. Sértődések, féltékenység, kínos hallgatás, szomorú búcsú.

De hát létezik olyan nő, aki el tudja viselni a világ egyik legelviselhetetlenebb alakját?! (Ugyanis Melvin, ugyan határozottan megindult az emberré válás útján, nem tudja levetni stílusát.) Úgy látszik, mégis akadt ilyen. És az illetőt - milyen meglepő - Carolnak hívják. Nélküle a bogaras agglegény még ma is magányosan, duzzogva írná szerelmes regényeit, talán anélkül, hogy tudná, miről ír.